KatPol Kávéház

A kiszolgált katonák élete valószínűleg helytől és kortól függetlenül sosem volt könnyű, még akkor sem, ha az őket szolgálatba hívó állam történetesen hajlandóságot mutatott a velük való törődésre. Persze akadnak, akikből ilyen helyzetben nemhogy nem párolog el az életkedv és tettvágy, mint ahogy ez sajnos sokukkal megtörténik, hanem a békeidőket kihasználva egyenesen belevetik magukat vérmes elgondolások megvalósításába. Szélsőséges példa erre Ludvig Kahlen hadnagy története, aki a XVIII. századi porosz hadseregben bizonyára példásan kitanult fegyelmet, szorgalmat és rendezettséget burgonyatermesztő telepesként remélte sikeresen kamatoztatni. Az ilyesmi ugyebár sosem számított kifejezetten könnyed, kényelmes életformának, de az eltökélt Kahlen ezt képes volt még azzal megfejelni, hogy a dániai Jüt-félsziget északnyugati részén, a Pallas Nagylexikon leírása szerint terméketlen, "posványoktól megszakított homokos területen" kezdett gazdálkodni. Ebben a korszakban, az angliai és németalföldi területekről kigyűrűző ún. második mezőgazdasági forradalom fénykorában ugyanis a dán korona úgy döntött, adottak végre a feltételek ennek a kietlen, következésképpen semmilyen adóbevételt nem hozó pusztaságnak a hasznosítására is. A veterán hadnagy ennek a felhívásnak tett eleget, így legalábbis a javára lehet írni annyit, hogy azt a borzasztó terepet nem saját maga szemelte ki. Példáját a későbbiekben több száz német telepes követte, akik zömében néhány év után vagy lógó orral tértek vissza hazájukba, vagy Nagy Katalin hívására hallgatva arra jutottak, hogy a Volga-vidék és Pétervár környéke vonzóbb célpont - ezzel valószínűleg a jüti pusztáról minden fontos tudnivalót el is mondtunk. Kahlen hasonló tervei is szertefoszlottak, de részletekbe erről sem megyünk bele, mert ez itt nem a spoiler helye. Kalandos történetét ugyanis tavaly a Fattyú címmel dán-svéd-német koprodukcióban készített filmdráma örökítette meg, mely műfaját tekintve afféle skandináv western, természetesen sok mindent kiszínezve, de a lényegi valós eseményeket azért ki nem forgatva. Podcastunk 107. adásában ezzel a filmmel foglalkozunk; Mads Mikkelsen főszereplésével készült a The Captain and Ann Barbara c. regény alapján. A címhez az ihletet Ann Barbara karaktere szolgáltatta. Jó szórakozást kívánunk!

Az ukrajnai háború eseményeit figyelve nem lehet elmenni a Jevgenyij Pirgozsin nevével fémjelzett – és vele gyakorlatilag eggyé váló – Wagner katonai magánvállalat mellett, amely a szíriai és afrikai műveletei után legnagyobb eredményeit pont abban az Ukrajnában szerezte meg, amely 2014-ben szülőhelyéül szolgált. A Wagner 2022-től kezdve számos számos front mentén, de leginkább Bahmut ostromakor mérettette meg magát. Popasznaja, Liszicsanszk és Szoledar elfoglalásával a Wagner „brand” legendává vált a front mindkét oldalán, amelyet tovább emelt Prigozsinék 9 hónapos teljesítménye a bahmuti húsdarálóban. Utóbbit végül csak a finálét jelentő 2023. júniusi „igazság menete” tudta megtörni, amely végső soron Prigozsin és az addig ismert Wagner végét hozta el magával. De, antik görög drámához hasonlóan a Wagner-eposz esetében sem maradhatott el a katartikus lezárás Prigozsin 2023. augusztusi, máig tisztázatlan légikatasztrófájával. Ebben a helyzetben kapcsolódunk be a meglepően nagy érdeklődést keltő Legjobbak a pokolban című akciófilmhez (lásd itt, magyar felirattal). Maga a film még 2022 októberében jelent meg Prigozsin személyes finanszírozása és közreműködése mellett. A cím egyben a Wagner nem hivatalos – de szintén Prigozsintól származó – szlogenjének a parafrázisa, amely szerint „bár mind a pokolra kerülünk, de a pokolban is mi leszünk a legjobbak”. Történetünk természetesen a kelet-ukrajnai frontokon játszódik, ahol egy elhagyott iparterületért és az ott állomásozó tüzérségi üteg megsemmisítéséért vívott harcot követhetünk végig összesen 109 percben. Bár hivatalosan sem a Wagner erői, sem az ukrán fél nincsenek direkt megnevezve, ám az alkalmazott elnevezések alapján hamar következtetni lehet a harcoló felekre. Avagy az Ukrajnában felbukkanó karszalagok mintájára a fehér hívójelű fél a Wagner rohamcsapatát, míg a sárga az ukránokat jelöli. A cselekményt végigkíséri a prigozsini „egyenlők vagyunk a harctéren” narratíva. Nincsenek alá- vagy fölérendeltségi viszonyok, vagy az adott fél gratifikációja. Helyette nyers naturalista épületharc, halál és az egyszerű harcos kis jelentősége tűnik fel a háború egészéhez képest. Az ukránok sem igazán ellenségként, hanem sokkalta inkább olyan hasonló képességekkel bíró ellenfélként jelennek meg, akik ugyanazon személyes háttérrel, szocializációval és harcmodorral bírnak. Sokszor ugyanazon szovjet eszközökkel harcolva az egykori szovjet harceljárások szerint. Csak éppenséggel a rajtuk kívül álló események folytán végül az arcvonal másik oldalára kerültek. Rendezőként Andrej Batovval találkozhatunk, ami viszont Andrej Serbinyin írói álneve. Ő nem ismeretlen a Wagner háza táján, hisz ő volt az, aki például a magánvállalat közép-afrikai misszióját bemutató 2021-es Turista című alkotást is jegyezte. A forgatókönyvírók közt persze maga Jevgenyij Viktorovics neve is előkerült a poszthumuszként megjelenő Alekszej „Cserkesz” Nagin mellett. Az Ukrajnát megjárt Nagin harci tapasztalatai egyben hozzájárultak a harci cselekmények minél realistább bemutatásához. A film aktualitása és tematikája miatt persze a színészgárdán is megmutatkozik, ám a főszereplők között olyan nevek is feltűnnek, mint az 1985-ös második világháborús Jöjj és láss! c. filmben debütáló Alekszej Kravcsenko. Podcastunk 106. adása annyiban is érdekes, hogy nem csupán a Wagner-filmmel, hanem egyben magának a legnagyobb karriert bejárt orosz katonai magánvállalatnak a történetével, előzményeivel, ukrajnai szereplésével és a Prigozsin-féle lázadás utóhatásaival egyben foglalkozik. Avagy a Wagnerhez hasonlóan a PMC-k oroszországi jelenléte is egy külön történet. A felvétel két részletben, a Wagner 2023. júniusi felkelése előtt és 2024 januárjában készült. A szereplők ezúttal rendhagyó módon Hidegkuti Konstantin, a moszkvater.com online szakportál munkatársa, Lázár Zsolt hadiipari szakértő és Salvaje, a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője.

„S ezért, mivel mulatni nem tudok, mint Szerelmes e sok szép szavú napokban, Elvégezém, hogy gazember leszek, S utálom léha kéjit e napoknak.” - Shakespeare: III. Richárd (fordította: Szigligeti Ede) III. Richárd angol király az irodalomtörténet egyik leggonoszabb cselszövője: a saját rútsága miatt érzett dühből álnok módon gázol át mindenkin, egymás ellen fordítva bátyjait, majd hidegvérrel meggyilkoltatja két unokaöccseit, hogy trónjukat elbitorolhassa. Felesége kezét az általa megölt előző férj koporsójánál kéri meg, de megmérgezteti, hogy elvehesse saját unokahúgát. Nem létezik olyan gonoszság, amit el ne követne. Végül aztán Isten kegyéből a jóságos Tudor (VII.) Henrik megöli a bitorlót, megmentve Angliát a gonosztól. Hogy honnan tudjuk mindezt? William Shakespeare-től, aki az említett Henrik unokájának, I. Erzsébetnek a szolgálatában állt. Podcastunk 105. részében annak próbálunk utánajárni, a történelmi Richárd milyen ember is lehetett valójában, illetve, hogy az unalomig ismert irodalmi karikatúra mennyire határozza meg a róla készült feldolgozásokat. Előző adásunkban már foglalkoztunk V. Henrikkel, Franciaország második majdnem-meghódítójával, akinek korai halála hozzájárult a rózsák háborúi néven ismert nagy angol belpolitikai válsághoz; III. Richárd rövid uralkodását a történetírás hagyományosan ennek a konfliktusnak a végső szakaszaként értelmezi. Egy későbbi adásban magát a konfliktust is feldolgozzuk majd, Woodville Erzsébet királyné személyén keresztül. III. Richárd, Anglia utolsó Plantagenet- (York) házi királya, valójában nem volt olyan szörnyszülött, mint aminek Shakespeare lefestette. Valóban rendelkezett gerincferdüléssel, de katonaként számos alkalommal megállta a helyét a csatatéren, akárcsak hadvezérként, és bátyja, IV. Edward király leghűségesebb támaszának bizonyult. Gyávaság és cselszövés helyett a személyes bátorság és határozott fellépés volt rá jellemző. A trón megragadása előtt nyomát se leljük annak a gonoszságnak, amit a híres költő lefestett róla, persze nehéz is lenne: Shakespeare szerint ugyanis már az első St. Albans-i csatában, két és fél évesen megölte Somerset hercegét. Felesége, Neville Anna aligha szerethette első férjét, hiszen családja és az ismét a trónra áhítozó Lancaster-ház gyűlölte egymást; a két nagy nemzetség konfliktusa nagyban hozzájárult a rózsák háborúinak kitöréséhez. Arra sincs bizonyíték, hogy Richárd végzett volna Edward walesi herceggel, a Lancaster-örökössel, és természetesen a koporsó melletti lánykérés is csak rosszindulatú kitaláció. Akárcsak az, hogy utóbb megmérgezte volna feleségét, akitől még fia is született, hogy elvehesse saját unokahúgát. De szemenszedett hazugság az is, hogy szembefordította volna IV. Edward királyt másik bátyjával, Györggyel – miután utóbbi kétszer is elárulta őt a múltban, és eszét is vesztette, ehhez aligha volt szükség cselszövésre. Az egyedüli vádpont, amely alól nem lehet egyértelműen felmenti Richárdot, az a trónbitorlás - a Towerbe zárt két örökös eltűnésének a kérdése. A történelmi tények ismerete mellett három audiovizuális feldolgozását is megnéztük Shakespeare nevezett színdarabjának: az 1955-ös brit színes filmet, ahol a korábban V. Henriket is játszó Laurence Olivier alakította meggyőzően a sátáni gonoszt; egy ’70-es évekbeli magyar fekete-fehér (és más szempontból is minimalista) televíziós változatot; valamint egy 1995-ös filmet, ahol Ian MacKellen (Gandalf) játssza a fiktív ’30-as évekbe helyezett Richárdot, aki a végén már SS egyenruhában jelenik meg, hogy jelezze, ő a Gonosz… Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Az 1415-ös Agincourt-i csata tipikusan az a fajta drámai esemény volt, amelynél kb. a hadtörténelem iránti érdeklődés felkeltésére alkalmas minden elképzelhető olyan részlet adott volt, ami egy hőstörténet alapanyagául is szolgálhat: egy merész, de jól számító hadvezér, egy valódi csodafegyver, ami nemcsak a fantázia világában döntő fontosságú, egy elég csüggesztő kiindulópont és a végzetesen elbizakodott ellenség. Ha pedig történetesen egy fiatal lovagkirály áll a győztes sereg élén, a megfelelően honesztáló krónikákat még egyszerűbb feladat papírra vetni. V. Henrik egyébként sem "csak" ezzel az egy csatával vívta ki magának a nemzeti hős címét, hiszen tengerentúli hadjáratai jelentették általánosságban az utolsó olyan időszakot, amikor a százéves háború menete az angoloknak kedvezett. Nagyobb esélyük arra, hogy egy szárazföldi, nem pedig tengeri nagyhatalom alapjait fektessék le, valószínűleg sosem volt máskor, mint V. Henrik tragikusan korai halála előtt. Az efféle spekulációt félretéve, és inkább elszórakozva egy másikkal, azt jó eséllyel elmondhatjuk, hogy Agincourt elsősorban hadtörténeti érdekesség maradt volna, ha nem választja központi motívumnak az V. Henrikről szóló színdarabjában Shakespeare, akinek munkásságát és kulturális jelentőségét itt remélhetőleg felesleges bővebben ismertetni. A darab mindezidáig összesen három, azonosan V. Henrik címmel bemutatott mozifilm alapjául szolgált (1944, 1989, 2019), és podcastunkban az eddig megszokott témaválasztási szokásunkkal szakítva a mai, 104. adásban mindhármat kielemezzük és összehasonlítjuk.

Jellegéből fakadóan az őskutatás meglepő eredményeket hozhat, melyek aztán cselekvésre is sarkallhatják az embert - főleg akkor, ha egy irodalmárról van szó, akinek természetesen az ihlet mindig jól jön. Már 58 évesen ugyan, de tapasztalhatta ezt a jeles angol regényíró, Bernard Cornwell is, aki kanadai felmenőit kutatva a római fennhatóság romjain létrejött angolszász királyságok koráig, egészen a VI. századig visszavezethető családfát vindikált magának, egy helyileg ismert történelmi személyiségnek számító northumbriai felmenővel, Bamburghi Uthreddel együtt. Szerencsés egybeesés, hogy Cornwellt már fiatalon magával ragadta az a kor, s így megvoltak arról a megfelelő ismeretei. Mindez akkora alkotásvágyat ébresztett benne, amely végülis egy 13 kötetes történelmi regénysorozatban öltött testet. Ezt dolgozta fel az az öt évados BBC-, majd Netflix-sorozat, ill. az ezt követő film, amely aktuális adásunk témája egyben. Az utolsó királyság (The Last Kingdom) részben egyidejűleg futott a Vikingek c. sorozattal, amellyel 64. adásunkban foglalkoztunk. Bizonyos párhuzamok már emiatt is magától értetődőek számunkra, lényeges különbség viszont, hogy a poptörténetírásban igen kedvelt dán hajósok alapvetően ellenségként, vagy legalábbis hatalmi riválisként, tehát mellékszereplőként lépnek csak színre. Ez részben magyarázatot adhat arra, miért maradt kevésbé ismert ez az egyébként sem amerikai eredetű sorozat, mint amaz. És tény, hogy az angol emlékezetpolitika, már amilyen mértékben beszélni lehet ilyesmiről egyáltalán, sem elsősorban a normann hódítás előtti egy-két évszázaddal foglalkozik szívesen. Mindemellett véleményünk szerint az alkotást nem sok panasz érheti, és ez a megfilmesítésére is vonatkozik. A szerep, amit a regények szerzője Bamburghi Uthrednek tulajdonított a Wessexi Királyság történelmében és az angol nemzetté válás folyamatában, csak a képzelet szüleménye ugyan, de művei azért a múlt eseményeit a művészi szabadságnak azért teret engedve ugyan, de hűen mutatják be, ami a regények és a Netflix-sorozat viszonyáról is elmondható.

Mikor az első világháború szóba kerül, viszonylag keveseknek szokott eszébe jutni a katonai igazságszolgáltatás vagy Stanley Kubrick neve, míg az emberek életét felelőtlenül feláldozó, karrierista tábornokok annál inkább. Podcastunk mai, 102. adása pontosan ennek a három témának az egyvelegéről szól, amelyet A dicsőség ösvényei c. 1957-es fekete-fehér film mutat be. Az első világháborúban az emberek életét semmibe vevő, csak a saját előmenetelükkel törődő tábornokok toposza igencsak széles körben ismert. A valóság ettől azért általában bonyolultabb volt, az bizonyos, hogy a katonai patthelyzet feloldásáig csak igen véres támadásokat tudtak indítani a szembenálló felek, amelyek alig hoztak eredményt. Egy ilyen esemény körül zajlik a film története is 1916-ban, amikor az előléptetésért teperő Mireau tábornok lehetetlen küldetéssel bízza meg az embereit, mivel felettese, Broulard tábornok előléptetéssel kecsegteti siker esetén. A várható kudarcot követően pedig azonnal felelőst kell állítani: három közkatonát, akiket gyávasággal vádolnak meg, és példát statuálnak rajtuk a morál helyreállítása érdekében. Dax ezredes, a katonák közvetlen felettese azonban nem akarja elfogadni ezt az áldozatot, és maga kel védelmükre egy már előre eldöntött kimenetelű hadbírósági eljárásban. Kubrick ezen korai filmje a tőle megszokott eszközökkel operál, fő üzenete pedig elítéli a háborút, és a hadsereg elnyomó belső intézményrendszerét egyaránt. A filmre fontos hatást gyakorolt a főszereplő Dax ezredest játszó Kirk Douglas személye is, akinek a kedvéért a boldog befejezést egy sokkal sötétebb, az eredeti regényhez hű lezárásra változtatták. Ez a fajta lezárás ráadásul sokkal jobban szolgálja a film üzenetének átadását. A filmet széles körű elismerés fogadta szakmai körökben, ám a hadsereg becsületére mindig kényes Franciaországban nagy botrányt kavart, és számos más országban se mutatták be évekkel későbbig. A filmet csak ajánlani tudjuk azoknak, akik szeretik Kubrick művészetét, az első világháborús vagy a bűnügyi filmeket. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Őszintén szólva tőlünk egy fejvakarásnál többre aligha futotta volna eddig, ha meg kell neveznünk akár egyetlen filmet is (vagy bármi mást), amely az amerikai FBI testületét mint egy megkülönböztetett, üldözött etnikai kisebbség egyetlen jótevőjét ábrázolja. Azt pedig végképp nem gondoltuk volna, hogy egy ilyen alkotás nemcsak hogy el is készül, hanem ez ráadásul a megfelelő hírverés mellett a nagy Scorsese keze nyomán történik meg. A mifelénk Megfojtott virágok címen forgalmazott film nem illeszkedik ugyan podcastunk szokásos témáiba, de mivel a híres rendező egyik filmjét már gorcsó alá vettük (New York bandái), ahogy botrányos pereket bemutató egyéb filmeket is (Tiszt és kém, Nem hagytak nyomokat), úgy véltük, ennyi erővel miért ne tehetnénk meg ezzel az igen terjedelmes bűnügyi drámával is. Az igen pozitív fogadtatásra lelt ismeretterjesztő köteten alapuló kvázi-western nyilván nem az egyetlen, amely az 1920-as évek vadkapitalizmusa idején játszódik, vagy amelyben észak-amerikai indiánok is szerepelnek. Ami viszont az utóbbiakat illeti, az áldozati szerep nem nagyon fog senki számára az újdonság erejével hatni, de az már bizonyára igen, hogy ebben az esetben jóval a behódolásuk után, annak dacára gyilkolták őket, és nem a földjükért, hanem az olajipari jövedelmeik megszerzésére. Jó szórakozást kívánunk!

Kedves hallgatóink! A KatPol Kávéház a századik alkalomhoz - reményeink szerint - méltón egy különleges adással jelentkezik. Az eddig megszokottaktól eltérően nem egy filmet vagy sorozatot elemzünk, hanem egy regényt. Könyvből is elég rendhagyót választottunk, méghozzá Trenka Csaba Gábor 1991-es művét, az Egyenlítői Magyar Afrikát. Csapatunk elsőkörben igyekezett tisztázni a kötet műfaji sajátosságait, mivel ez egy alternatív történelmi mű és egyfajta karrierregény keveréke, ami egy terjedelmes önéletrajzként került leírásra. Az alternatív történelmi művek alapvetően a könyvben lévő jelenre fókuszálnak, amihez a múltat használják eszközként. Kiindulási pontja a „Mi lett volna ha…” kérdésre adott válasz, hogy az adott műben lévő „jelen” mennyiben tér el a valós jelentől. Az eltéréseket általában sorsfordító történelmi események más kimenetele okozza, például: a vikingek gyarmatosítják Amerikát, a Konföderáció nyeri a polgárháborút, Napóleon legyőzi Oroszországot, vagy a Szovjetunió nyeri a Hidegháborút stb. Az alternatív történelmi regények tehát a múlt megváltoztatásával hatalmas potenciált rejtenek magukban, ezért sok könyv, sorozat és számítógépes játék is élt ezzel a lehetőséggel. Jelen regény különlegességét az adja, hogy magyar szerző általi, magyar témával foglalkozó műről van szó, ami az utóbbi évek kísérleteit leszámítva ritkaságszámba megy. Jelen műben a sorsfordító esemény, amit a szerző megváltoztat a második világháború végkimenetele; ebben a világban a németek nyernek, akik a világ egy részét felosztják a szövetségeseik között. A könyv másik jellegzetessége a kvázi karrierregény jellege, ami önéletrajzként meséli el a főhős, Lajtai Gábor életét. Lajtai Gábor 1960. januárjában született Hungarovillben, ami az Egyenlítői Magyar-Afrika nevű gyarmat központja. Ez nagyjából az egykori Francia Egyenlítői-Afrikához (1910-1958) tartozó Francia-Kongónak, más nevén Brazzaville-Kongónak felel meg, tekintettel arra, hogy a terület korábbi uraira több utalás is szerepel. Lajtai Gábor által az itteni élete során tapasztalt dolgok sok szempontból megegyeznek a kádári Magyarországon tapasztaltakkal. Maga a gyarmat hasonló problémákkal küszködik, mint az 1957 és 1989 közötti Magyarország. A mű érdekessége, hogy az anyaországgal, a "szociálfasiszták" által uralt Magyarországgal nem nagyon foglalkozik, a fókusz szinte teljes egészében az afrikai gyarmaton van. A főhős is egy ponton megjegyzi, hogy ő magyar, de soha életében nem járt az országban. Lajtai Gábor élétéből leginkább a család bizonytalan anyagi helyzetét, az előbbivel összefüggő oktatási nehézségeket, a kamaszkor megélését egy diktatúrában és a gazdasági-politikai elit működését tapasztaljuk meg. Mindezen dolgok, ahogy fent is említettük, párhuzamba állíthatóak a „gulyáskommunizmus” Magyarországával. A gyarmat életére jelentős hatással van a németországi, ezáltal pedig a Magyarországon történő vezetőváltások, ami szintén hasonlít a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság viszonyára, mint az új gazdasági mechanizmus bevezetése, majd annak szovjetek által befolyásolt megbuktatása. Összegezve: jelen könyv előnye a magyarok által ismert helyzet bemutatása egy nem szokványos környezetben. A szerző szépen leírja Afrika ezen részének a környezetét, a gyarmatokon élő népeket, azok viszonyát az egész helyzethez, és az ezeknek megfelelően működő ill. működgető társadalmat. Gyengéje a könyvnek, hogy az események nem mindig racionálisak, és maga a világ nagypolitikai felépítése se tűnik logikusnak. Maga a magyar gyarmat itteni megvalósítása se tűnik valósághűnek (honi tengeri kijárat nélkül). Továbbá bizonyos pubertáskori dolgok talán túl nagy hangsúllyal kerültek be a könyvbe a világ kidolgozásának kárára.

Kedves közönség! Podcastunk 99. adásában a téma egy olyan film lesz, amely kevéssé ismert eseményeket dolgoz fel a kései európai gyarmatosítás történetéből. Líbia napjainkig fontos geopolitikai fekvésű Európa számára: míg a területet korábban a kontinens partjait fosztogató berber kalózok uralták, majd névleges oszmán uralom alá került, az 1911-12 közötti olasz-török háborúban a terület Olaszország uralma alá került. Ezt követően a helyi berber törzsek részéről ellenállási mozgalom bontakozott ki a gyarmatosítókkal szemben, amelynek vezéralakja egy idős muszlim tanító, Omar Mukhtar volt. Az 1981-ben líbiai-amerikai koprodukcióban készült A sivatag oroszlánja című film az ő felkelésének fasiszták általi vérbe fojtását mutatja be. Kevés gyarmati terjeszkedés volt olyan értelmetlen, mint az olaszok ezirányú kísérletei. Líbia megszerzése mind gazdasági, mind katonai szempontból értelmetlen volt, ezt legfeljebb csak a nemzetépítés, illetve a gyarmatbirodalmi létből eredő presztízs szemszögéből lehet valamelyest megmagyarázni. Líbiában ekkoriban még nem találtak kőolajat, a terület saját erőforrásai pedig nem igazán kecsegtetnek nagy lehetőségekkel a hódítók számára. Ezzel szemben az 1912 után megszerzett terület csak fejfájást okozott az olasz politikai és katonai vezetésnek. Mikor Mussolini 1922-ben hatalomra került, sok helyen már meglévő problémákra kellett reagálnia, ilyen volt Líbia is. Kijelenthető tehát, hogy a fasiszta kormányzat itt nem maga kereste a bajt, hanem a korábbi polgári kormányok hátrahagyott káoszával kellett valamit kezdenie. Ezt pedig az olasz fasizmusra jellemző kettős módon kezelték: teljes inkompetenciával, illetve elképesztő brutalitással. A brutális elfojtóhadjárat szellemi atyja Rodolfo Graziani későbbi marsall volt, aki később Etiópiában is számos háborús bűn elkövetésénél volt jelen – a nyugati hatalmak sajátos politikai hozzáállása miatt ezek egyikéért sem vonták felelősségre. Kizárólag a németekkel való kollaboráció miatt az olasz kiugrás után, ott is csak négy hónapot töltött börtönben. A film Graziani, illetve Mukhtar párosán át, a két hadvezér szemszögéből mutatja be a háború 1928-30 közötti eseményeit, amely végül a berber felkelők vereségével, majd Mukhtar kivégzésével ér véget. A történet, annak ellenére, hogy a Mukhtart nemzeti hőssé emelő Kadhafi-rendszerben készült, meglepően kiegyensúlyozott hangvételű, nem törekszik senki démonizálására. Az olaszok nem karikatúrába hajlóan gonoszak, sőt több pozitív szereplő is feltűnik a soraikban. De még a lelkes fasiszta és gyakorló háborús bűnös Graziani sem gonoszként jelenik meg, inkább csak egy karrieristaként, aki a rábízott feladat teljesítéséért nem riad vissza semmilyen eszköztől. A film nagyon jól bemutatja a COIN-ra jellemző eszköztár alkalmazását: a civil lakosság táborokba zárását, a határ lezárását drótkerítéssel, a megtorlóakciókat, a lázadók egyre kisebb területre történő beszorítását. Maguk a csatajelenetek is igen pazarok, hatalmas statisztatömeggel és valóban megépített harceszközökkel operálnak a film egészében. Így aztán a művet mind narratív szempontból, mind a technikai megvalósítás terén csak ajánlani tudjuk az érdeklődőknek. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Vannak viharos múltú települések, ahol sosem felejtik el a háborút, amely átgázolt rajtuk, és egyfajta helyi hagyományt teremtve rendszeresen meg is emlékeznek róla (hacsak külsö politikai körülmények ezt nem akadályozzák meg). Ilyen pl. a hollandiai Overloon, melynek idegenforgalmi nevezetességeit a KatPol Kávéház 45. adásában már részletesen ismertettük, vagy a belgiumi Bastogne, amely valószínűleg ismertebb, és amely az egyik téma a mai, 98. adásban. Azért "csak" az egyik, mert podcastunkban most negyedik alkalommal mutatunk be összefoglaló útleírást több külföldi hadimúzeumról ill. az ezekhez kapcsolódó rendezvényről. Egyben élménybeszámolóval is több mint három éves kihagyás után jelentkezünk, továbbá az egyik mai résztvevő, az adás ötletgazdája és a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor szereplője, Salvaje, akit a 81. adás óta nem hallhatott a kedves közönség. Úticélunk, ahogy azt a tájékozottabbak már meg tudják mondani, az Ardennek volt, ahol Bastogneban résztvettünk a NUTS Weekend nevű éves hagyományőrző rendezvényen, továbbá ott és környékbeli falvakban az 1944. decemberi - 1945. januári harcok múzeumi emlékeit, köztéri emlékműveit tekintettük meg. Az eseményt, ahogy neve is mutatja, mindig hétvégére időzítik, arra, amelyik időben legközelebb van december 16-hoz, a csata évfordulójához. Mivel a beszámolóval elsődleges célunk az volt, hogy népszerűsítsük a rendezvényt, úgy véltük, a 2022 decemberében, útközben készített felvételekből ősszel, a következő rendezvény előtt néhány hónappal érdemes egy összeállítást leközölni. Azoknak pedig, akik a műsor meghallgatása után esetleg komolyan kedvet kaptak ugyan a részvételhez, de idén akármilyen okból már nem tudnak arra sort keríteni, felhívjuk a figyelmét arra, hogy jövőre a csata kerek évfordulója lesz, ezért valószínűleg nagyobb ívű helyszíni programokra lehet számítani, mint idén. Ami magát a csatát illeti, meg annak szélsőséges földrajzi és éghajlati körülményeit, egy blogbejegyzés/ajánló, mint ez, nem igazán ad megfelelő keretet ahhoz, hogy akár csak dióhéjban összefoglaljuk azt, de a neten könnyen hozzáférhető információ korában erre nincs is igazán szükség, másrészt pedig ezt az adásban megtettük szóban, amennyire az tőlünk tellett. Mivel nem tekintjük magunkat szakértőknek ebben, természetesen nem zárkózunk el az esetleges hallgatói észrevételek, kiegészítések elől. Jó szórakozást kívánunk! A fent említett három másik külföldi útleírás a következő adások témája: 37., 39., 48.

1974-ben a félig cherokee származású cowboy és egyben feltörekvő amerikai regényíró, Forrest Carter először kapott lehetőséget arra, hogy az egész ország tévéközönsége előtt reklámozhassa magát, amikor az NBC Today Show c. műsorában a híres Barbara Walters interjúvolta meg. A széles karimájú kalapjáról, amit a szemébe tolt, a nézők joggal gondolhatták, hogy egyszerűen az imidzsének a része; valójában viszont hevenyészett kísérlet volt a rejtőzködésre. "Forrest" személyazonossága, múltja és félig indián származása ugyanis merő kitaláció volt csupán, és eléggé kínos politikai előéletének leplezésére szolgált. A szegregáció-párti politikai aktivista, szakadár Ku Klux Klan-tag és csaló irodalmár bizarr történetéről itt legyen most elég annyi, hogy akár a Germany oneesan mém alapanyaga is lehetett volna. Mai posztunkat tekintve a fontos részlet az, hogy első és alighanem leghíresebb regénye, a The Rebel Outlaw: Josey Wales (a második kiadás címe Gone to Texas) néhány év késéssel és kb. ugyanezzel a címmel megfilmesítésre is került, méghozzá Clint Eastwood főszereplésével és rendezésében (mellesleg anélkül, hogy a híres színész ismerte volna Carter valódi múltját). A film annak ellenére aratott nagy sikert a kritikusok és a közönség körében egyaránt, hogy addigra a westernfilmek népszerűsége nagyrészt már tovatűnt az Egyesült Államokban (is). Számunkra viszont jelentősége, egyedisége inkább abból fakad, hogy az amerikai polgárháborút és az ún. rekonstrukció azt követő viszontagságos korszakát egy traumatizált déli/konföderációs veterán szemszögéből mutatja be, de anélkül, hogy a dixie nosztalgia, sérelempolitizálás és mítoszépítés üzeneteivel akarná traktálni a gyanútlan nézőt. Mai adásunk témája tehát az az ígéretes alkotás. Jó szórakozást kívánunk! Szívesen ajánljuk továbbá a 31. és 76. adásokat, melyek szintén az amerikai polgárháború örökségével foglalkoznak.

A második kínai-japán háború nyugaton kevésbé ismert előzménye a második világháborúnak, pedig az 1937 és 1945 között zajló konfliktus összességében a keleti fronthoz mérhető nagyságú területen zajlott, több tízmillió életet követelve. Ez a hadszíntér sem volt mentes a kegyetlenkedésektől és háborús bűnöktől, de az európaihoz hasonló szervezettséget ezek sosem értek el. Ebből is kimagaslóan fontos a nankingi mészárlás, amire a háború elején került sor, mikor Kína fővárosát elfoglalták a japán császári csapatok. 93. adásunkban ennek az eseménynek több filmművészeti feldolgozásáról is beszélünk; ezekből nincs hiány, hiszen a téma kiemelten fontos a kínai emlékezpolitika számára. A tárgyalt filmek: City of Life and Death, Flowers of War, John Rabe és a Children of Huangshi. A kínai emlékezetpolitika kiemelése azért is lényeges, mert az eseménynek jelenleg két kanonikus olvasata van: a kínaiak több százezer áldozatot követelő, többhetes módszeres erőszakorgiáról beszélnek, míg a japánok szerint az egész csak propagandahazugság. A kevésbé elfogult történészek alapján az elhúzódó több hónapos sanghaji csatát követő frusztráltság az alacsonyabb rendfokozatú tisztek körében az indulatok elszabadulásához vezetett, amin a hadvezetés rossz kommunikációja és a vezetési problémák sem segítettek. Macui Ivane, a hadsereg parancsnoka – akit 1948-ban háborús főbűnösként kivégeztek – például TBC-ben szenvedett, így képtelen volt alárendeltjei között rendet tartani. Az mindenesetre bizonyos, hogy hat hétre elszabadultak az indulatok a kiürített fővárosban, ahol a hátrahagyott helyőrség a hősi halál helyett inkább a tömeges dezertálást és bujkálást választotta. A japánok kezdeti fellépése az ő felkutatásukat szolgálta, hogy a Macui tábornok által tervezett felvonulás idejére megtisztítsák a várost. Az egész azonban hamarosan a civilek elleni erőszakba, fosztogatásba és nemi erőszakba csapott át. Az áldozatok számát illetően sincs konszenzus, 40-300 ezerig terjednek a becslések. A filmek ennek megfelelően a japánok kegyetlenkedései helyezik a hangsúlyt, a kínai filmművészettől jól megszokott dehumanizálás eszközét hívva segítségül. Kivételt jelent az Élet és halál városa c. film, amelyben egy erőszaktól megcsömörlött, a saját ügyükben csalódott japán katona figurája is megjelenik (amelyért egyébként azt majdnem be is tiltották Kínában). A filmek nagy hangsúlyt helyeznek még a nyugatiak segítségére, akik egy védett övezetet hoztak létre, például John Rabe hathatós közreműködésével. A hitleri Németország ekkor még Kína pártját fogta, de a vállalkozás akkor is veszélyes volt. Az bizonyos, hogy a brutális esemény megváltoztatta a háború megítélését, és elvezetett a Japán elleni amerikai olajembargóhoz, aminek következménye aztán Pearl Harbor megtámadása lett. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Kedves hallgatóink! Legutóbbi, keletnémet témájú adásunkban, A mások élete c. film kapcsán elismételtük azt a kritikát, hogy az sajnos minden pozitívuma ellenére valószerűtlen képet fest a Stasi megfigyelési módszereiről. Nos, ellenpélda ill. kontraszt gyanánt ajánlunk most a közönség figyelmébe két filmet is. Ezek A vizsga (2011) és annak tizenegy(!) évvel később megjelent folytatása, A Játszma. A főszerepekben a korai Kádár-korszak elkötelezett titkosszolgáit láthatjuk, a természetesen szövevényes, és nem kifejezetten vidám végkimenetelű cselekményben pedig központi motívum a szolgálati szabályzat felrúgása, és a létező szocializmus létező valóságából való kiábrándulás - és a párhuzamok a fentebb említett, többszörös díjnyertes német alkotással ennyiben ki is merülnek. A meghasonlott, és bátor tettei révén megdicsőülő magányos ember figurájával itt nem találkozunk; az pedig egyáltalán nem mindennapi megközelítés, hogy a tágabb értelemben vett téma dacára a rendszer ellenzéke semmilyen szerepet nem kap, és az annak elhárítására, semlegesítésére hivatott állambiztonságiakat sem úgy ábrázolják, mint képregénybe illő gonoszokat. És mivel hazai filmekről van szó, lényegében magától értetődőnek találtuk, hogy podcastunkban ezekkel is foglalkozzunk. Erre sajnos bevallottan a szokásosnál is nagyobb késéssel kerül most sor, mivel ezt annak idején a Játszma megtekintése után már elhatároztuk ugyan, de aztán sok minden más között elfelejtődött a dolog - de ami késik, most sem múlik. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Kedves hallgatóink! Podcastunkban már foglalkoztunk keletnémet filmekkel, ezúttal pedig a Német Demokratikus Köztársaság filmes ábrázolásait beszéljük ki. A témában megjelent két kortárs német film, a 2000-es években nemzetközileg is sikeres A mások élete, és a 2018-as Néma forradalom elemzését végeztük el. Az előbbi talán a legismertebb alkotás a témában, a 2007-es Oscar-gálán a legjobb idegen nyelvű film díját nyerte el. Magyarországi ismertségének a díj melletti másik oka az lehet, hogy a német nyelvi oktatásban gyakran előkerül a Good bye, Lenin! és A hullám mellett (saját tapasztalat). A cselekmény középpontjában Gerd Wiesler százados áll, aki a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi (Ministerium für Staatssicherheit) ügynöke. Wiesler mind megfigyelésben, mind kihallgatásban tapasztalt, és a létező szocializmus elkötelezett híve. A munkáján kívül az élete unalmas és sivár, amibe a film is betekintést enged. Wiesler feladatként megkapja Georg Dreyman, a népszerű színházi író megfigyelését, aki első ránézésre szintén a rendszer elkötelezett híve. Dreyman megfigyelése közben Wiesler ráébred, hogy a megfigyelés igazából egy vezető önös érdeke miatt történt. A valódi ellenség keresése helyett a pártelit a saját önös érdekeikre használja fel őt. A filmben remekül mutatják be az akkori korszak leghatékonyabban működő titkosszolgálatát, ami totális kontroll alatt igyekezett tartani az állampolgárait. A Néma forradalom az 1956-os magyar forradalom NDK-beli fogadtatásáról szól, ahol egy középiskolai osztály egy percben megemlékezik a magyarokról, ami miatt az iskolában természetesen nagy balhé lesz. A film az osztály tagjait mutatja be, az ő családjukat és viszonyukat az NDK-val kapcsolatban. A nemzetiszocialista múltat és az 1953-as keletnémet felkelést is megemlítik. A mások életéhez képest a film a még kialakulóban lévő NDK-t ábrázolta, így az általunk ismert dolgok, mint a Berlini fal, Trabant stb. nem jelennek meg benne. Összegezve mindkét film alkalmas az állam megfelelő bemutatására. Csapatunk a témát tudta volna bővíteni további, fent is említett filmekkel, de úgy véltük, eme kettőn keresztül is be tudjuk mutatni a kettéosztott Németország kevésbé szerencsés felét. A filmek fókuszában az átlagemberek álltak, akiknek a mindennapjait is átszőtte a kommunista rendszer. Sok szempontból van hasonlóság a többi kelet-európai országgal, de az NDK egy speciális képződmény volt, egyfajta mintaországnak szánták, amit a védőbástya-szerepe is indokolt, azonban a filmekből is látható módon inkább lett belőle negatív, mint pozitív példa a kommunista rendszerek működésére.

Hadik András a magyar hadtörténelem egyik legendás alakja, aki Mária Terézia idején harcolt több meghatározó európai konfliktusban, és igen kiváló lovassági parancsnoknak bizonyult. A nevéhez fűződő legnagyobb haditett alighanem az volt, amikor csapataival beszivárgott az ellenséges Poroszországba, és a védtelenül hagyott fővárost, Berlint elfoglalta és megsarcoltatta. Fordított nap lehetett ez: végre egy alkalom, amikor a német vérszomját nem mi szenvedtük meg, hanem csak ők. Olyannyira nagy dolog ez, hogy amikor a hazai filmgyártás is felfedezte alakját, természetesen ezt a motívumot filmesítette meg. A KatPol Kávéház 90. adása így nem szól hát másról, mint a Hadik című filmről! A film fogadtatása a mostanában megszokott tendenciába illeszkedett, vagyis szükségtelenül politikai kérdéssé is vált. Pedig ez aligha „kurzusfilm”, mint az Elkxrtuk, és nem is közelmúltbéli témát dolgoz fel, mint az egyébként elég jól sikerült Blokád. Éppen ezért nem igazán lehet bízni az interneten lévő legtöbb pontszámban: az IMDB-n például a legtöbb értékelés 10 és 1 csillagos. Mi igyekeztünk objektívan, a kor történelmi sajátosságait is kitárgyalva, érdemei szerint megítélni a filmet. Pedig a noÁR-t ki nem állhassuk. A Hadik kapcsán érdemes megjegyezni, hogy némi művészi szabadsággal kezeli saját korát, illetve az időrendiséget sokszor nehéz követni. Ugyanakkor ezt többnyire az elfogadható mértéken belül teszi. A „huszáros” életérzést, a kalandot is remekül visszaadja sok jelenete. Ami viszont komoly kritikára adhat okot, az az, hogy a film néha nem igazán tudja, mihez is kezdjen magával pontosan. Sokszor teljesen felesleges, sehova sem vezető történeti mellékszálakra kalandozik el, anélkül, hogy ezek túl sokat hozzáadnának a történethez. Például van egy nagyjából sehova se vezető konfliktus a huszárok és a szó szerint a nyakukba ültetett szász zsoldos gyalogság között. Vagy ott van a szintén nem sok érzelmi impakttal bíró bosszú szál Hadik és a halálfejes porosz tiszt között. Eközben Hadikról és a fontosabb szereplőkről csak nagy általánosságok derülnek ki, senkiről se mondhatnánk, hogy túl karakteresen megmaradna az emlékezetünkben. Talán a legmarandóbbat még Mária Terézia színésznője alakítja. A film tónusa sem mondható konziztensnek, bár azért szerencsére sosem veszi magát túlságosan komolyan, jut idő könnyedebb pillanatoknak is. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Az egyetlen alkalommal, amikor blogbejegyzést a nemzetközi nőnap szocialista ünnepe alkalmából jelenttettünk meg, kitértünk arra, hogy a II. világháborúban a szovjet légi haderőnem mondhatni halmozottan egyedülállónak számított az egész világon abban, hogy lehetővé tette női önkéntesek csatlakozását, méghozzá frontszolgálatra, kifejezetten női repülőezredekben is. Azt viszont nem tettük hozzá - mivel akkor nem volt releváns -, hogy ez a kivételesség csak a II. világháború idejére, illetve tágabb értelemben a (szintén szocialista értelmezés szerinti) "legújabb korra" érvényes. Ugyanis a történetírás bizony ismer más - mármint nem mitológiai, hanem tényekkel is alátámasztható - példákat is kizárólag nőkből kiállított fegyveres alakulatokra. Az első munkás-paraszt államtól eltekintve valószínűleg a XVII-XIX. évszázadok között Nyugat-Afrikában fennállt Dahomey királyságához köthető ezek közül a legismertebb és - főleg európai szemmel - talán a leginkább egzotikus. A közelmúlt nyugati kulturális trendjeit figyelembe véve furcsa módon egészen a tavalyi évig kellett várni arra, hogy a dahomeyi "amazonokról" a szélesebb közönségnek is reklámozott mozifilm készüljön. És, mint azt podcastunk mai adásában bővebben kibeszéltük, ez az alkotás, nevezetesen a The Woman King - magyarországi forgalmazásban A harcos - véleményünk szerint több tekintetben a magyar narancshoz hasonlítható, még akkor is, ha egyébként kellemes csalódást okozott ahhoz képest, amire az eléggé tendenciózus előzetes alapján számítani lehetett. Az írott szóból ennyi elég is, az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Két évvel ezelőtti áttekintésünket követően podcastunkban újra visszatérünk a Star Wars: Csillagok Háborúja világába, hogy áttekintsük, mi történt az elmúlt időszakban abban a bizonyos messzi-messzi galaxisban. A kérdés aktualitását és az Enz, Grodin és Rammjäger83 részvételével készült mai folytatás témáját ezúttal az űruniverzum Andor című sorozata adja, melynek első évadát, annak is tizenkét epizódját 2022 szeptemberétől novemberéig  tette elérhetővé a Star Wars teljhatalmú jogaival továbbra is rendelkező Disney.    És bár egyesek szerint a Diego Luna által életre keltett főszereplőről elnevezett Andor egy érdektelen, másodrangú karakter eredetéről szól, s mint ilyen, egy előzménytörténet (a Zsivány Egyes) előzménye, sokan úgy vélik – beleértve a podcast résztvevőit is -, hogy a sorozat több szempontból új, de sajnos nem kizárt, hogy egyedüli kivételt jelentő minőséget hozott a Disney-éra fémjelezte Star Warsba, olyasmit, amivel a dekanonizált Legendák történetvonal egyes tartalmai óta nem lehetett találkozni ilyen mélységekben. Az Andor ugyanis kerüli a Disney-korszak több más sorozatára jellemző felszínességet, de egyúttal a szemérmetlen ventillátorjavítást (fanszervízt), sőt, a túlhangsúlyozott, woke jellegű politikai utalásokat is. Ehelyett egy élvezhető, igényesen megalkotott történetet mesél a Birodalom és a Lázadás korai szakaszából, arról, hogyan válhat - tulajdonképpen véletlenek sorozata folytán - egy peremvidéki fémhulladék-feldolgozó telepen seftelő piti bűnözőből a lázadás titkosügynöke. Ennek kapcsán pedig megismerjük a korai Lázadó sejtek megszervezésének operatív és politikai nehézségeit, és a nyomukban lévő helyi és birodalmi biztonsági erők munkáját is, jól felépített karaktereken és igényes képi világon keresztül. Ráadásul mindezt úgy, hogy az univerzum dolgaiban kevésbé elmélyült egyszeri néző számára is érthető, értelmezhető és élvezhető, hiszen jedi lovagok és három másik Star Wars rajzfilm négy másik mellékszereplőjével rokonságban álló erős női karakterek helyett felbőszült gyármunkásokért, munkakerülő hegyi pásztorokért és lyukas pénztárcájú hisztérikákért izgulhatunk. Persze azért nem megyünk el szó nélkül a Disney-féle Star Wars - korszak legutóbbi bicskanyitogató egyéb fejleményei mellett sem, körbejárjuk adásunkban, miért számít kivételnek az Andor, és mit várunk, pontosabban mit nem várunk a többi közelgő, vagy a podcast megjelenése pillanatában már futó új Star Wars-szériáktól. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk! Megjegyzés: A podcast 2023. február második felében került felvételre, a Mandalóri aktuális évadának megjelenése előtt.

A KatPol Kávéház előző, 86. adásában már foglalkoztunk Ion Antonescu román marsall életével, illetve annak utólagos megítélésével, amelyben a mai napig nincs egyetértés. Ennek részeként említettük a ’90-es években kiépülő Antonescu-kultusz kapcsán a Tükör (Oglinda) című román filmet, amely, ha nem is dicsőíteni, de legalábbis rehabilitálni igyekszik az egykori conducătort. Ezen film bemutatása a témája a mai adásunknak. A film rendezője, Sergiu Nicolaescu egy ellentmondásos figura, aki eddigre már híres volt Romániában (nevéhez fűződik a Vitéz Mihály című 1971-es nacionalista filmeposz is), aktívan részt vett a romániai forradalomban, és szociáldemokrata színekben politizálni is kezdett. Mindezek ellenére őszinte tiszteletet érzett Antonescu irányába, filmje pedig mai napig vitatott megítélésű. A Tükör szinte teljes egészében a Mihály király által végrehajtott puccs és kiugrás eseményeit, illetve annak utóéletét mutatja be. Antonescu a front közeledésével, a német erők megsemmisítő dél-ukrajnai vereségével és saját hadserege összeomlásával szembesülve még mindig a csodában reménykedik. Nem a német szuperfegyverekében, hanem egy győzelemben, ami megtorpantja a szovjet hadigépezetet és lehetőséget teremt a kedvezőbb békefeltételek kicsikarásában. A marsall ugyanakkor nem akarja egymaga vállalni a felelősséget, és ez nem tetszik nemzeti liberális szövetségeseinek, megkezdődik a szervezkedés ellene, amibe a fiatal Mihály király a szinte alig létező romániai kommunistákat is bevonja. A film egy tántoríthatatlan, talpig becsületes, őszinte katonaemberként ábrázolja Antonescut, aki a haza érdekeit helyezi mindig a sajátjai elé. Az ellene szőt összeesküvést egyfajta ősbűnként tálalja, amely elvezetett Románia szovjet uralom alá kerüléséhez, és az abban résztvevők is „elnyerik méltó büntetésüket”: a nemzeti liberális és kommunista politikusokat kivégzik a moszkoviták vagy börtönben halnak meg, Mihály királyt pedig megfosztják trónjától és elüldözik az országból. A film eközben egész végig azt sejteti: talán alakulhatott volna ez másként is, ha hallgatnak az ősz halántékú, megfontolt marsallra. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Románia második világháborús részvétele aligha van a közérdeklődés homlokterében idehaza. A románok elég erőteljesen ellenérdekeltek voltak a magyar célokkal, még ha velük egy szövetségesi rendszerben is léptünk hadba 1941-ben. Románia ekkori (hivatalos megnevezés szerint is) vezetője (Conducător), Ion Antonescu marsall a Szovjetunió támadás előtti hónapokban jutott hatalomra, miután a kicsapongó életéről hírhedt Károly király külföldre menekült. Antonescu sajátossága, hogy noha már-már baráti kapcsolatot ápolt Hitlerrel (egyedüli külföldiként tegezhette), egyáltalán nem volt náci, inkább a Franco-féle pragmatikus katonai vezető archetípusát testesítette meg. Egész élete ezt tanúsította, hiszen pl. a háború előtti hónapokban még nagy angolbarát volt és közeli szövetségesei liberális politikusok voltak. Német áldással leszámolt a Vasgárdával, majd utasítására nagy zsidóellenes atrocitásokra került sor, például Odesszában. Nem volt a német végső győzelem híve sem, a méltányos békével történő oldalváltás vált elsődleges céljává, míg saját korábbi szövetségesei meg nem fosztották a hatalomtól és aztán bűnbakként kivégezték. Sajátosan román élettörténete ezzel sem ért véget, hiszen a legváratlanabb helyen fedezték fel újra: Nicolae Ceaușescu román diktátor köreiben. A hírhedt kommunista pártvezér még a Conducător címet is át/felvette, és az egész keleti blokkban egyedülálló módon, állami támogatással indult meg egy egykori tengelypárti kormányfő kultuszának építése. Ez töretlenül folytatódott a demokratizálódó Romániában is, a ’90-es években közintézmények, közterek, utcák tucatjai viselték nevét, a közbeszédben is elismerően volt szokás említeni. Ennek csak az EU-csatlakozási vágy vetett véget, ugyanis kifejezett elvárásként jelent meg az Antonescu-kultusszal való szakítás. Az ő megítélésének és életének aspektusaival foglalkozik a mai podcastunk témáját szolgáltató film, a Bánom is én, ha elítél az utókor. Az idehaza alighanem ismeretlen filmet a Bem Moziban, TGM emlékének szentelt vetítés részeként volt lehetőségünk megtekinteni. A Radu Jude rendezte román film sajátos eszközzel mutatja be a román vezető megítélését: egy modern köztéri színdarab rendezése kapcsán felmerülő problémák során keresztül. A belbukaresti értelmiségi zsidó rendezőnő szeretné lerántani a leplet Antonescu bűneiről a közönség előtt, bemutatva a több tízezer áldozatot követelő odesszai mészárlást. Ám eközben számtalan nehézségen át vezet az út: aggódó városvezetés, nácikkal szimpatizáló hagyományőrzők és magánéleti krízis. A végén pedig a katartikus pillanatokban egészen váratlan fordulatot vesz a színdarab fogadtatása. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

„Mi is ott leszünk a végső csatában, / Én és a többi vörös magyarok / Kik elhulltunk, de a vörös szabadságnak / Ujra életet Ti, Ti adjatok.” – így zárta 1919 júniusában az omszki börtön falára írott versét Ligeti Károly forradalmár újságíró-költő, a bolsevikokhoz csatlakozott hadifoglyok (saját meghatározásukkal élve „katona-internacionalisták”) helyi szervezetének elkötelezett vezetője, mielőtt a fehérgárdisták 150 társával együtt kivégezték. A dolgozó emberiséget üdvözítő végső harc, mint tudjuk, végül nem jött el, de biztosak lehetünk benne, hogy ellenkező esetben a vörös magyar kontigens bizony szép számmal képviseltette volna magát a csatasorban. A dualista állam hadseregének orosz/keleti fronton (mellesleg kiugróan magas arányban) fogságba esett katonái közül ugyanis a magyar nemzetiségűek annyian csatlakoztak a kommunistákhoz, hogy Szabó Miklós politikus-történész szellemes megállapítása szerint „az orosz polgárháború első éve részben idegen pályán megvívott cseh–magyar háború volt”, mivel abban az időszakban a Vörös Hadsereg felét volt magyar hadifoglyok alkották. Mintegy 80-100 ezer főről beszélhetünk; érthető okból emléküket 1989 óta hivatalosan nem ápolják, de ami azt illeti, Magyarország szovjetizálása után is csak felemás módon és korlátozottan került erre sor. Némileg összetett okai voltak ennek, melyek szorosan összefüggnek a sztálini tisztogatásokkal és azok örökségével, de erre most itt inkább nem térünk ki, mivel megtettük azt a KatPol Kávéház mai adásában, melynek témája a Bors c. filmsorozat, amely több szempontból is egyedi magyar médiatermék. Elsősorban azért, mert a Kádár-kori tömegszórakoztatás egyetlen vállalkozása volt arra, hogy TV-képernyőre vigye az orosz földről sikeresen hazatért, a Tanácsköztársaságban és később a nemzetközi földalatti kommunista mozgalomban tevékeny szerepet vállalt magyar internacionalistákat, pontosabban fiktív képviselőik nem kevésbé fiktív kalandjait. Mivel podcastunkban évek óta efféle had/politikatörténeti vetületű alkotásokkal foglalkozunk, épp ideje volt már szemügyre venni ezt a hazai kuriózumot attól függetlenül, hogyan vélekedünk a sorozat – szembeötlőnek, netán szájbarágósnak szerintünk egyébként nem nevezhető – ideológiai üzenetével. Ennek jelenléte természetesen még az ún. puha diktatúra viszonyai között is magától értetődőnek, elvárásnak számított, ahogy az egyetlen tévécsatornán folytatott szocialista médiapiaci hiánygazdálkodás is, ami részben biztosan megmagyarázza, miért vált jól ismertté a Bors az akkori (és főleg a fiatalabb) közönség számára. Mellesleg a szovjet tömb egyéb államaiban is forgalmazták, ami szintén nem számított mindennapi jelenségnek. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk! Kapcsolódó olvasnivaló: a Reservatio blog részletes ismertetői az epizódokról nem sokkal kevésbé részletes leírás a sorozatról a Ritkán látható történelem blogon