Nyíregyházi Egyházmegye

Nagyszombat éjszakája nagy jelentőségű volt az ősegyház életében. Ez a várakozás beteljesülésének éjszakája volt. Ekkor, Krisztus halottaiból való feltámadásának éjszakáján volt a keresztség ünnepélyes kiszolgáltatása. Akik hónapokon, esetleg éveken keresztül készültek, várakoztak, vágyakoztak, azok számára megtörtént a beteljesedés: megkeresztelkedtek, keresztények lettek. Ennek jelentését az apostol kifejti. Jézus parancsa szerint, akik az ő követői akartak lenni, hittek szavainak, megtanulták igazságait, azokat a Szentháromság nevében vízbe kellett bemeríteni. Az ilyen emberek titokzatos módon Krisztus halálával és feltámadásával azonosultak. A pap a keresztelkedni akarót az akkori előírás szerint háromszor belemerítette a keresztelő medencébe, úgy, hogy pár pillanatig eltűnt az emberek szemei elől. Ez a szertartás a három napig sírjában, az emberek szemei elől elrejtett, meghalt Krisztust jelképezte. Az utána a keresztvízből kilépő ember a feltámadt Jézussal titokzatos módon feltámadt és új életet kezdő keresztény ember lett. A keresztség által az ember egybenőtt Krisztussal halálának hasonlatossága szerint, ami biztosítéka a vele való feltámadásnak is. A „régi”, pogány ember titokzatosan átéli Krisztussal a megfeszítést, a halált. Azért történik ez, hogy elrontassék bennünk a bűn teste, és többé ne szolgáljunk a bűnnek. Bárcsak minden keresztény ember tudatában lenne annak, hogy mi történt vele, és mi történik akkor, amikor gyermekeit viszi keresztelni. Csodás egyesülés Krisztussal. Szent Pál a titokzatos halálnak és feltámadásnak a következményeit adja szemeink elé (Róm 6,3b-11), hogy mit kell ezek után a keresztényeknek tenni. Aki a keresztségben titokzatosan meghalt Krisztussal, azt először is: nem kötelezi az ószövetségi Törvény, mert meghalt ennek a törvénynek. Azt is jelenti, hogy a keresztségben meghalt a régi ember, és megszabadult a bűntől, Isten minden bűnét megbocsátotta. Ezzel megigazult, igaz, bűntelen lett Isten szemében. Ide kívánkozik szent Bazil kérése, hogy maradjon is ilyen tiszta, amíg él. Amint Krisztus meghalt a bűnnek, és vele a megkeresztelt ember is meghalt a bűnnek, hisszük, hogy Jézussal a kegyelem életét is megnyerjük. Megnyerjük vele a jóra való átváltozás kegyelmét, hogy mi is állhatatosan megmaradjunk az új életben, de megnyerjük vele az örök életet is. A halottaiból feltámadt Krisztus, feltámadván többé már nem hal meg, a halál többé nem uralkodik Rajta. Csodálatos dolog történik a keresztségben a „régi” emberrel, velünk is az történt. Jó lenne ezt minél jobban tudatosítani mindnyájunkban. Szent Pál még mindig folytatja annak a következménynek az ismertetését, ami a keresztség után minden megkereszteltet kötelez. Krisztus meghalt, halála engesztelő halál volt bűneinkért. Egyszer halt meg, ez elég volt Isten előtt. Feltámadás utáni élete már más létmódban való élet. Mindörökre isteni életet él, Isten dicsőségére él. Ez a példa követendő példa a megkeresztelt emberek számára. Az apostol utasítása szerint mindenki tartsa magát halottnak a bűn számára. A megigazult embernek nem szabad többé a bűnhöz visszatérni, mert a megkeresztelt ember életében titokzatos változás ment végbe. Beleöltözött a feltámadt Krisztus létmódjába, ezért neki is Krisztussal együtt Istennek kell új életet élni. Ezt Jézus kegyelmének segítségével érheti el. Az ő törvénye szerinti élettel érheti el, Krisztus példáját követve kell elérnie. Így a keresztény ember „halott és életre kel” a keresztségben, és ilyen marad új életében is a bűn és Krisztus számára. A megkeresztelt ember életfeladatát jelöli meg ezzel az apostol. Aki ezt a kettőt követi, az teljesíti kettős fogadalmát: ellentmond a sátánnak és egyesül Krisztussal. Krisztus parancsa szerint belemerülés a vízbe. Szintén az ő jelképe szerint: titokzatos halál és feltámadás ebben a lemerülésben. Ezzel azonosulás megváltó halálával és feltámadásával. Jézus valóban meghalt és valóban feltámadt a sírból.

Nagypéntek „Most dicsőül meg az Emberfia!” – mondta Jézus tanítványainak, miután az áruló Júdás elhagyta a vacsora termét (Jn 13,31). Valóban Jézus megdicsőülése következett szavai után? Egyáltalán nem. Sőt, ennek az ellenkezője. De, a mindent isteni mindent tudással előre tudó Jézus, a szomorú, és szenvedésekkel tele „ma”-ból előre tekintett a dicsőséges „holnap”-ra. „Az Úr országol, ékességbe öltözött!” – énekeljük a mai vecsernyében róla a 91. zsoltár szavait. 1. „Most dicsőül meg az Emberfia!” – mondta Jézus magáról. Ezt hallva tőle, mit látunk a mai napon, szenvedései és halála napján Nála? A kínszenvedési utrenye éneke olyan tömören fejezi ki: „Ma a fára függesztetik Az, Ki a földet a vizekre függeszté. Töviskoszorúval koronáztatik az angyalok királya. Vörös ruhába öltöztetik Azt, aki az egeket felhőkkel felruházta. Verésekkel illetik, aki a Jordán vízében Ádám bűneit lemosá. Szögekkel kegyetlenül felszögeztetik az Anyaszentegyháznak üdvözítő Jegyese. Lándzsával átdöfetik a Szűz fia.” Hallva az evangélium elbeszélését, a szenvedő Jézussal ezek történtek meg. Szent Pál apostol olyan röviden fejezi ki: Kiüresítette önmagát (Fil 2,7). Nincs neki színe, sem ékessége, siránkozik Izaiás próféta… nem volt tekintete, hogy kívántuk volna őt (53,2). Én pedig féreg vagyok és nem ember, emberek gyalázat és a nép megvetése: imádkozta Jézus a 21. zsoltár szavaival. Jézus szenvedéseire gondolva, és hallva azokat az evangéliumból teljék meg a szívünk keresztény fájdalommal: értünk tett, miattunk tett mindent! 2. Most dicsőül meg az Emberfia, mondta magáról Jézus. Olyan nehéz ezt elhinni. Istennek azonban hinnünk kell. Isten megdicsőíti engedelmes és alázatos Fiát, mindjárt halála után. Egy pogány katona igazi hitvallást tesz róla. A néma és értelemnélküli Természet tanúságot tesz arról, hogy nem akárki a nagy Szenvedő. Elhomályosodik a Nap és nem ad világosságot. Megrepednek a kősziklák, megremeg a föld. Megnyílnak a sírok, sok szentnek a teste feltámad belőle. Amit Jézus nem kapott meg az értelemmel felruházott emberektől, azt megadja neki a néma természet. Megdicsőül Jézus szenvedésének és halálának közvetlen eszköze a kereszt. A szégyen fája az új világ ereje és dicsősége lesz. A szégyen egykori fája a világ legszebb és legmagasabb épületeinek tetejére kerül dísznek és koronának. Az átok egykori fája uralkodók koronáját ékesíti, uralkodók fejére kerül, mint az Istentől kiválasztottság jele. Mi is tiszteljük meg legalább otthonainkban Jézus keresztfájának mását. Legyen az otthonunk legszentebb helyén, legszebb ékességként. 3. Most dicsőül meg az Emberfia, mondta magáról Jézus. A keresztre feszített, és tanítványaitól elhagyott, népétől elvetett és kitaszított Jézus új népet szerez magának. A világ négy égtája felé fordul, és ígérete szerint mindenkit magához vonz. Az új nép Jézus nevéről „chrisztianosz”-nak Krisztushoz tartozónak fogja magát nevezni. Ez a nép a világ legszebb templomait építi fel imádására. Az új nép versengeni fog azon, hogy minél nagyobb dicsőséget hozzon a nevére. Most dicsőül meg az Emberfia, mert ettől kezdve az egész világ közelebb érzi majd magához Jézust. A szenvedő és meghaló Jézusnak mindenki számára lesz mondanivalója. A földön élő Jézusra milliók tekintenek majd úgy, mint példaképre, erőforrásra. A szenvedő Jézusra a világ szenvedő emberei azzal néznek fel, hogy ő még többet szenvedett, és segítségét kérik szenvedéseik elviselésére. Dicsőségét láthatatlanul hirdeti az ég, a föld és az alvilág is. Mi is álljunk bele azoknak az embereknek a táborába, akik Jézust dicsőítik. A mi nevünk is legyen ott, ahol Jézus dicsőségére tesznek valamit. Milyen nagy az ellentét a mi emberi elképzelésünk és Isten gondolatai között. Amikor Jézust a legszegényebbnek, legutolsónak látják az emberek, akkor veszi kezdetét dicsősége, akkor kezd országolni és dicsőségbe öltözni.

Nagycsütörtök „Jézus, tudván, hogy eljött az ő órája… mivel szerette övéit, akik e világon voltak, mindvégig szerette őket”, így vezeti be Szent János apostol a nagycsütörtök esti eseményt (Jn 13,1). János ezt az apostolokra vonatkoztatta. Ha viszont elgondolkozunk azon, amit a mai napon ünnepelt eseményen tett, Jézus szeretete az őt követőkre és szeretőkre is vonatkozik. A mai napon Jézus szent teste és vére szentségének: az Eucharisztiának megalapítását ünnepeljük. Bár Szent Pál apostol nem volt jelen az eseményen, mégis beszámol róla. Mivel itt az egyházi élet lényeges eseményéről van szó, a hívek elé állítja az Eucharisztiáról szóló teljes tanítást. Én az Úrtól kaptam az ismeretet: kezdi tanítását. Ez lehetett akár Jézusnak személyes kinyilatkoztatása, de lehetett az az egyházi hagyomány, amit Jézus apostolaitól, mint szemtanúktól hallott. Aztán részletesen elmondja a vacsorán történteket. Az időpont éjszaka, amelyen Jézust elárulták. Tehát ez szenvedései előtt az utolsó húsvéti vacsora. Jézus kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, és tanítványainak adta, mint szent testét. Vacsora után ugyanezt tette a borral, és, mint szent vérét nyújtotta a tanítványoknak ezzel a kegyelem új szövetségét alapítva meg. Mindezeket azzal a paranccsal tette, hogy részesüljenek belőle, és ők is ezt tegyék majd. Ennek a szent cselekménynek a lényegét eszünkkel nem tudjuk felfogni, ne is kutassuk. Hívő lélekkel fogadjuk el Jézus szeretetének bizonyítékát. Jézus a fentebb említett tettekkel valami különös eseményre utalt. Testét úgy adta tanítványainak, mint amelyet értük áldozatul ad oda. Vérére nem mondta el ezt külön, de jelezte, hogy vérének önfeláldozó kiontása által új szövetséget alapít. Vére arra van rendelve, hogy megszentelje Egyháza tagjait, amint Mózes meghintette a népet az áldozati vérrel a Sínai hegynél. Az apostol kétszer is hozza Jézus parancsát: ezt tegyétek ti is az én emlékezetemre, hogy emlékezzetek rám. Jézus tehát az üdvösség új korszakát vezeti be, új szövetséget köt az emberiséggel. Az: „ezt tegyétek” parancsa arra utal, hogy Jézus áldozati testének és vérének jelen kell lennie az Egyházban. Ezen keresztül az Egyház bekapcsolódik fejének: Jézusnak az áldozatába. Az áldozati jellegre külön utal: Valahányszor ezt teszik, amit Jézus tett, az ő halálát hirdetik egészen második eljöveteléig. Krisztus kereszthalála, mint áldozat, az Egyház istentiszteletének középpontja. Jézus halálának emlékeztető szertartása a legfontosabb istentisztelete az Egyháznak. Szeressük mi is és nagy buzgósággal vegyünk részt rajta. Krisztus követői, valahányszor a szent vacsora kenyerét és borát, azaz Krisztus testét és vérét veszik magukhoz, Jézus áldozatos halálát hirdetik. Ha az Eucharisztia Krisztus áldozatának valóságos emlékezete, akkor méltó módon kell azon részt venni. Aki méltatlanul részesül a szent kenyérből és a szent kehelyből: Jézus teste és vére ellen vétkezik. Az apostol szavai alapján Krisztus szavának erejében a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé változik. Vizsgálja meg azért magát a részesülni akaró, nehogy méltatlanul részesüljön belőle, mint közönséges ételből, meg nem tudván különböztetni a közönséges kenyértől és bortól Jézus testét és vérét. Aki méltatlanul részesül belőlük, az saját elítéltetésére részesül. A méltatlan részesülés miatt lehetett sok beteg és haláleset a korintusi közösségben. Ha magunk ítéljük meg magunkat, Isten büntető ítélete nem ér bennünket. Ha Isten büntető ítélete ér, azt jobbulási eszköznek kell tekinteni. Hogy mikor tud valaki méltóan, vagy méltatlanul részesülni az Eucharisztiában, azt az apostol nem mondta meg. Ezen a téren legyen vezetőnk és irányítónk katolikus Egyházunk. Az Eucharisztiára, Jézus szent testének és vérének szentségére Krisztus Egyháza minden tagjával együtt úgy tekint, mint Krisztus emberszeretetének nagy emlékére. E szentség tiszteletére emeli fönséges templomait, alkotja csodálatos istentiszteleteit.

Nagyszerda Isten az ő népét nagyon tisztának, nagyon tökéletesnek és nagyon szentnek akarta látni. Azért adta nekik parancsait, irányítva velük életüket, hogy különbek legyenek, mint azok a népek, amelyeket Isten nem választott ki magának. Népének olykor a vágyaira, törekvéseire is gondolt, azt is körülvette szabályokkal. Ilyen szabály az ő tizedik parancsa is. Isten tizedik parancsa hasonlít a hetedik parancshoz, annak a parancsnak a kiegészítése ez. Isten rendelkezése így szól: „Felebarátod házát ne kívánjad, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, se semmit, ami az övé!” Ez a parancs is tilalmat tartalmazó tiltó parancs. A hetedik parancs a tilos cselekedetre vonatkozik, a tizedik parancs pedig az ember belső kívánságait érinti, amiből a tilos cselekedetek származnak. Isten tiltja az irigykedő, másét elkívánó gondolatokat. Ezek a gondolatok, kívánságok mindenre vonatkoznak Isten rendeletéből, ami a másé: szolga, állat, vagyon, röviden: mindenre. Ezzel be akarja tömni azt a forrást, ami az embert más tulajdonának az ellopására indítja. Amióta ember él a földön, talán mindig előfordult az, hogy az egyik embernek több, szebb, jobb vagyona, holmija volt, ami a másik embernek szemet szúrt, és rossz kívánságokat ébresztett fel benne. A kívánságot azonban rossz cselekedetek is követték. Igyekszem mindazzal megelégedni, amit Isten segítségével a magam munkájával, vagy más, tisztességes úton szereztem. Így leszek boldog. Az ember szeme telhetetlen. Bár kicsiny testrész a szem, de belefér az egész világ, olvassuk, halljuk a bölcs emberektől. Mivel belefér az egész világ, mindent szeretne megszerezni, ami azon található. Hogy azonban az ember valóban ember maradjon, Isten tizedik parancsának megfelelően éljen, a kívánságainak és vágyainak határt szabva mit kellene tennie, hogy ne vétkezzék ezen parancs ellen? Úgy gondolom, ki kellene magában fejleszteni a megelégedettséget azzal, amit Isten neki adott. Erre nagyon alkalmas Jézus tanítása az emberekre gondot viselő Istenről, mennyei Atyánkról. Jézus az élettel kapcsolatos aggodalmakról is szólva, az embereknek figyelmét mennyei Atyjukra irányítja: „… tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ne aggódjatok tehát a holnapért…” (Mt 6,32). Aki emberi gondjait a saját becsületes munkáját is megtéve, így tudja Istenre hagyni, azt Isten nem hagyja cserben. A megelégedett ember igazán boldog ember. Tud az apostollal bővelkedni is, szűkölködni is. Én is ezt az utat akarom járni. Isten tizedik parancsának megszegésére sok embert az visz rá, hogy kapzsi és benne van a bírvágy. A vagyonszerzés, mostanában a pénzszerzés sok embernek lelkét ejti rabul. Láthatunk embereket, akiknek minden gondolata, törekvése a pénz körül forog. Ha egyszer ez a szenvedély rabul ejti őket, hideggé és kegyetlenné tudnak lenni saját, örök életre hivatott lelkükkel szemben is. Elfelejti lelkét, elfelejti becsületét, az adott szót, a kötelességet. Nincs előtte más, csak a pénz. A példa erre az áruló Júdás szerepe. Nem volt tekintettel Jézus személyére, nem a vele töltött szép időkre, nem a tőle kapott apostoli hatalomra. Mit akartok nekem adni, kérdezte a főpapoktól, ha én Jézust kezetekbe adom? És elárulta Mesterét. Szent Pál így tanítja fiatal utódját: „Minden bajnak gyökere a kapzsiság.” (1Tim 6,10) Hogy ez így van, az élet sokszoros példát szolgáltat erre is. Amit a fiatalok másnál látnak, azt igyekeznek tisztességtelenül is megszerezni. Jézus azt mondta, hogy az ember nem tud adni semmit cserébe a lelkéért. Nem foglalkozom sokat azzal, hogy kevesebbem van, mint másnak, lelkem nyugodtsága is sokat ér. Mint Istennek minden parancsa, kívánsága, a tizedik parancs megtartása is okozhat nehézséget az ember gondolatvilágában, kívánságai között. Isten azonban az ő országát, boldogságát nem adja ingyen. Az embernek nemcsak a földi javakért, de az égiekért is meg kell küzdeni.

Nagykedd Isten akaratából jött létre a férfi és nő között házassági szövetség. A szövetség az élet végéig tartó hűséges kapcsolatot jelenti a házasok között. Isten olyan nagynak és szentnek tartotta a házasságot, hogy a tíz parancsban kétszer is rendelkezett vele kapcsolatban. A második rendelkezés így szól: Felebarátod feleségét ne kívánd! A mai alkalommal erről gondolkozunk el. Isten parancsa ebben az esetben is tiltó parancs. Tilalmával a házasság intézményét védelmezi, a házassági hűséget veszi figyelembe a házasok között. Isten kilencedik parancsa inkább a férfiakhoz szól. Óvja őket, akár házasságban élnek, akár még nem, hogy más ember házasságába még csak kívánsággal se törjenek be. Amíg a hatodik parancs mindkettőjüket érinti, főleg a hűtlen tetteket veszi figyelembe, a kilencedik parancs ettől tökéletesebb isteni gondolatot fejez ki. A férfiak belső világát akarja tisztán látni a házassággal kapcsolatban. Jézus újszövetségi rendelkezése is ezt a gondolatot folytatja tovább: „…mindaz, aki asszonyra néz azért, hogy megkívánja őt, már paráználkodott vele szívében.” (Mt 5,28) Isten, és az ő Szent Fia az egész embert akarja tisztának és tökéletesnek látni. Isten kilencedik parancsa ellen vétkezhet mind a házasságban élő ember, aki más feleségét bűnre csábítja, akár nőtlen ember, aki ugyanezt a bűnt követi el. Az ember nem járhat bekötött szemmel a világban, de járhat szemét fékezve, főleg a női társaságokban. Ez lehet esetleg nehéz, de nem lehetetlen. Isten kilencedik parancsának megtartására köteles úgy a férfi, mint a nő. Bár a parancs kifejezetten a férfiak felé van irányítva, mivel ember, emberi gondolkodással és vágyakkal, a nő is el tudja követni azt a bűnt, hogy megkívánja más feleségnek a férjét. Vigyázzanak tehát a házassági hűségre a nők, akár házasságban élnek, akár még nem. Könnyelmű, vagy szabados öltözködésükkel, viselkedésükkel ne keltsék fel maguk iránt a férfiak érdeklődését. Vigyázzanak a házassági hűségre a férfiak is. Ne törjenek be más emberek házasságába. A bölcsességi könyvek nagyon óvják a férfiakat, hogy könnyelműen viselkedő nőkre szemet vessenek. Isten kifejezett parancsa pedig határt szab illetlen gondolataiknak és vágyaiknak. Nem érdemes és nem szabad azt tenni, amit Isten tilalmaz. A büntetés nem marad el. Az emberek részéről is érheti őket csalódás, kinevetés, gúnyolódás, főleg a feleségükhöz hűséges férjek részéről. A szólásmondás szerint a szomszéd rétje mindig zöldebb, azaz a más ember felesége lehet kívánatosabb, de az a legszebb és legjobb, amit Isten kizárólag nekem adott. Isten kilencedik parancsának megtartásához nagy önfegyelem szükséges az ember részéről. Mint a házassági hűséget, tisztaságot, az önfegyelmet sem adják ingyen. Meg kell érte küzdeni, a küzdelem jutalma részben más embertársunk házasságának békés folyama, másrészt saját lelkiismeretünk nyugalma lesz Isten és magunk előtt. A fegyelmezetlen magatartásra, sajnos, az élet számtalan példát szolgáltat. Sok idősödő férfi belebolondul egy jóval fiatalabb, csinos lányba, mert már nem tetszik neki az életben elnyűtt, elfáradt felesége. Előfordul a fordítottja is: sok nő szívesebben hall más, jóval fiatalabb férfitől udvarló, hízelgő szavakat, mint otthon, férjétől a családi gondokat. Olyan az ember, hogy amit újnak, szebbnek, kedvesebbnek lát, mint amiben, amivel addig élt, szívesebben nyúl utána. Félredobják, sokszor meggondolatlanul azt, ami szerintük elszürkült, mert látnak mást, aki szerintük szebb és jobb. Én pedig életem végéig ahhoz ragaszkodom, ha már házasságban élek, akit Isten rendelt nekem. Ha még nem vagyok házas, keresem a jövendőbelit, de Isten gondolata szerint. Sok házasságot keserített már meg, hogy a házasok nem tartották be Isten kilencedik parancsát. Sok házasfelet bolondítottak már meg kívülállók szép és tetszetős szavakkal. Aki Isten gondolatai szerint akar élni, annak a házasságban, de előtte is az ő parancsai szerint kell élni.

Nagyhétfő Urunknak, Jézus Krisztusnak fönséges jellemvonásai között megcsodálhatjuk azt, hogy ő feltétlenül igazmondó volt, bárkivel beszélt. Ezt még ellenségei is elismerték róla. Mi ezt magától értetődőnek tartjuk, hiszen az igaz Isten igaz Fia csak igazat beszélhetett. A keresztények, Mesterük példáját követve, szintén arra törekszenek, hogy az életben igazmondóak legyenek. A keresztény ember elsősorban azért mond igazat, mert Isten ezt így kívánja tőle. Amely kijelentésekkel ő elítéli a hazugságot, a hazug embert, ugyanazokkal az igazmondásra hívja fel az emberek figyelmét. Jézusnak a hegyen elmondott beszédében van egy gondolat. Jézus az emberek közti esküről beszélve kijelenti, hogy a keresztények egyáltalán ne esküdjenek. Kívánságát ezzel magyarázza meg: Nálatok az „igen” legyen igen, a „nem” pedig nem (Mt 5,27). Jézus nem tiltja el egyáltalán az esküt, Isten nevének segítségül hívását a bizonyításra. Inkább azt helyezi szavával előtérbe, hogy a keresztények beszéde olyan helytálló legyen, hogy abban ne kételkedjék senki. Ha a keresztények között az igazmondás természetükké válik, akkor nem lesz szükség semmiféle esküre. Nem lesz szükség arra, hogy Isten is bizonyítsa az emberi kijelentéseket. Nagy boldogság és nyugodtság köszöntene a világra, ha Jézus szavait komolyan vennék. Istenem kívánságát igyekszem figyelembe venni. Nem engedem, hogy igaztalan szó szennyezze be a számat. Igazmondásra nevelem gyermekeimet is. A keresztény ember igazat mond saját maga miatt is. Erre Szent Pál apostol ad egy megszívlelendő gondolatot. Az efezusi hívekhez írt levelében az Egyházat Krisztus titokzatos testének nevezi. Ebben a testben minden keresztény tagnak komoly gondolkozású és érett embernek kell lennie. Arra kéri a híveket, hogy ne legyenek olyanok, mint az éretlen gyermekek, és ne legyenek olyanok, akiket a szél oda tud hajtani, ahova akar. Növekedjenek inkább Krisztushoz, Krisztus érzületében: „igazságban és szeretetben” (Ef 4,13). Krisztus titokzatos testében, az Egyházban az számít érett tagnak, aki igazságban és szeretetben jár, él. „Igazságban járni”: felöleli az élet minden területét. Igazul beszélni, igazul cselekedni, igaz módon élni, és mindezeket szeretetben tenni. Az igazmondást mennyei Atyánk, Jézus Krisztus és szent apostola kötelességünkké tette. Ha a felesleges szavak miatt Isten elítél, mennyivel inkább a hazug szavakért. Aki komoly embernek tartja magát, aki azt akarja, hogy emberek építsenek szavaira, az feltétlenül az igazmondást tartsa nagyra, és gyakorolja azt. Folytassuk még az előbbi gondolatot, hogy a keresztény ember igazat mond saját maga miatt. A keresztény ember a keresztsége óta új ember. „A hazugság Ádám dolga, vagyis a régi emberé, az igazság pedig Krisztusé, azaz az új emberé”, mondja Szent Ágoston. Hogy valaki mennyire új ember, mennyire tartozik Krisztushoz, lemérheti saját magán is, azzal, hogy mennyire igaz a beszéde. „Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy, és az Isten útját igazságban tanítod!”  Így dicsérték Jézust nem barátai, hanem ellenségei. Ez éppen emiatt nagy tanúságot jelent róla. Nekünk, Krisztus követőinek, az új embereknek arra a szintre kellene eljutni, hogy barát és ellenség ezt mondhassa el rólunk: tudjuk, hogy igazmondó ember vagy, és szavaidban meg lehet bízni. Ebben az esetben a keresztény becsületesség és igazságosság mérhetetlenül nagyra emelkedne a világ szemében. Ez a keresztény, igazmondó embereken áll. Jézus igaz kijelentése a főtanács előtt, nagypénteken, megpecsételte sorsát. Az igazmondás területén én is megpróbálom mesteremet követni. A keresztény ember számára az igazmondás keresztény kötelesség. Olykor súlyos kötelességet is jelent, nehéz kötelezettséget is jelent. Erről nemcsak Jézus példája, de főleg a szent vértanúk esete tudna nagyon sokat mondani. A keresztény igazmondás gyakorlásában nem vagyunk egyedül. Ha gyakoroljuk, nagyon kitaposott úton járunk.

Virágvasárnap Az öröm hangulata árad szét ma az Egyházban. Örömteli szívvel örömteli énekeket énekelünk. Mintha nem is volna nagyböjt. Templomainkban lélekben még egyszer végigéljük az első virágvasárnapnak örömét. A jeruzsálemi emberek örömével fogadjuk a Szent Városba szamárháton érkező királyt: Jézus Krisztust. Az apostol tanításában ma az örömre szóló felhívást hallottuk. Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek. A kétszeres felhívással az apostol az öröm fontosságát hangsúlyozza ki a keresztény életben: Mindenkor örüljetek! Miért kellett örülniük a Filippiben lakó híveknek, akikhez az apostol szavai szólnak? Nem az anyagiakban, de az Úrban kellett örülniük. Erre minden okuk megvolt. Keresztények lettek, övék lett Krisztus, Evangéliumával, kegyelmi gazdagságával együtt. Nekünk, mai embereknek miért kellene örülnünk, az Úrban? Jézus Krisztus, aki szerette az embereket, önkéntes kínszenvedésre jött élete végén Jeruzsálembe. Szenvedésének nyitánya a mai nap. Néhány nappal később életét adta az emberekért. Halála után feltámadt sírjából. Ha a keresztény emberek ma elgondolkoznának azon, hogy mit ünnepelünk, e gondolatok soha nem engednék kétségbe esni, elcsüggedni, hanem mindig szent derűvel, örömmel töltenék el lelkét. Nemcsak a mai napon, de máskor is rágondolok az engem szerető Jézus üdvözítő tetteire. Ezek mindig keresztény örömmel fognak eltölteni. Az apostol intelme a keresztény magatartásra figyelmeztet, nemcsak a mai ünnepen, de az egész életben. A ti illendő magaviseletetek ismeretes legyen minden ember előtt! - kéri. Mit szándékozott ezzel mondani a filippi keresztényeknek? Egy kis közösség, egy kis keresztény kovász, az első volt Filippi, Európa földjén. Arra lettek hivatva, hogy az Evangélium szerinti életükkel bemutassák a pogányságnak, sőt, Európának a keresztény vallást. Nekünk, mai embereknek mit mond az apostol kérése? Ugyanezt. Mint a „világ világossága”, mint a „hegyre helyezett város”, mutassuk be a világnak, hogy milyen a kereszténység. Keresztény életünkben a lelki örömnek ki kell zárni az aggodalmat. Bajainkat, kéréseinket bizalommal kell Istennek ajánlani, és hálát adni a kapott javakért. Az ilyen vallásosság eredménye az, hogy Isten békéje, amely felülmúlja az értelmet, Isten kegyelmének adománya eltölti az ember lelkét. Jézus vallása keresztény kötelezettséget ró tagjaira. Aki bent van a szent Egyházban, az életével tegyen tanúságot, hogy jó benne lenni, hogy mások is kívánják meg. Szent Pál, amint máskor is megtette „erény-katalógust” ajánl a híveknek. Abban az időben nem kevés vándorszónok tanított különféle életszabályt. Szent Pál a keresztény közösség számára keresztény életszabályt ad. A következő erényeket sorolja fel, amelyek az embert a világban és a kis közösségben vonzóvá teszik: Gondolkodjanak arról, ami igaz, kerülve a hamisságot. Legyen gondjuk a tisztességre minden ellenkező példa ellenére. Legyenek igazságosak mindenkivel szemben. Legyenek ártatlanok, gonoszság nélkül. Legyenek kedvesek, mert ez mindig jó ajánlólevél az emberek előtt. Törekedjenek arra, ami dicséretreméltó, erényes és magasztos. Hozzáteszi még az apostol a saját életpéldáját, amit mutatott a híveknek, amiből sokat tanulhattak. Ezeket akkor lehet megvalósítani, ha a hívek valóra váltják az Evangéliumot, és szerinte élnek. Ekkor valóban velük lesz a békesség Istene. Szent Pál kérésénél ma sem lehetne találni időszerűbb kérést, és életszabályt. Aki ezeket most is gyakorolja, azzal most is vele lesz a béke Istene. Örömmel van ma tele keresztény Egyházunk. Az Úrnak: Krisztus urunknak örülünk, és az Úrban örülünk lelki örömmel. Lélekben megünnepeljük újra Jézus jeruzsálemi bevonulását, és örülünk annak, amiket ő utána érettünk és üdvösségünkért tett.

Lázár szombat Jelentős nap volt az ősegyház életében a mai szombati nap: a feltámasztott Lázár szombatja. A testi halott feltámasztásának napján kereszteltek, hogy emberek támadjanak fel a lelki halálból. Bizonyíték erre a Liturgián énekelt „akik Krisztusban keresztelkedtetek” ének, és a keresztelési prokimen. Szent Pál mai tanítása (Zsid 12,18-13,8) mintha ezeknek az új keresztényeknek szólna. Hogy mi történt velük a keresztség alkalmával, azt a két szövetség összehasonlításával szemlélteti. Mindkét szövetségnél az ember Istennel találkozott, de milyen nagy különbség volt a kettő között! A Sínai szövetségkötést a remegés és a félelem jellemezte. Még Mózes is megijedt. Az új hívők Sion hegyéhez, az Isten városához és a mennyei Jeruzsálemhez járultak, hogy a keresztségben találkozzanak Jézussal. Ebben a találkozásban Isten nem annyira a hatalmát, mint inkább leereszkedését és szeretetét mutatta ki. Ezenkívül közösségre léptek a sok ezernyi angyallal és az üdvözültek seregével, akik még a földön élnek, de már beírták nevüket a mennyben. A megkeresztelt hívők kapcsolatba kerültek még Istennel, a mindenek bírájával, a tökéletes igazakkal, akik már a földről elköltöztek, aztán Jézussal, akinek ránk hintett vére bűnbocsánatért, irgalomért esedezik és nem bosszúért, mint Ábel vére. Bárcsak minden megkeresztelt ember elgondolkozna az apostol szavain, és próbálná szívébe vésni, hogy mi történt vele keresztelkedése alkalmával! Szent Pál tovább folytatja a megkereszteltek oktatását, először Krisztusnak emberekhez szóló szavait ismertetve. Figyelmeztetéssel kezdi. Meg ne vessétek a hozzátok szóló Krisztust. Ismét az Ószövetséget idézi fel. Ha „akkor”, akik Mózes idejében megvetették Isten szavát és elpártoltak tőle és követeitől, ezért a bűnükért életükkel fizettek, mennyivel kevésbé kerüljük ki mi a büntetést, ha a mennyből szóló Jézustól elfordulunk. Isten „akkori” szava megrendítette a földet. Az apostol Aggeus próféta szavait idézi (Ag 2,7), amely egy nagy, általános világmozgásra vonatkozik, Isten megrendíti az eget is a föld mellett, és a változók helyet kell, hogy adjanak a változatlanoknak. Mivel tehát ilyen rendíthetetlen, keresztény országba lettek a hívek felvéve, tartsák meg ezt a kegyelmet, a kereszténységet, hogy Istennek kedvében járva szolgáljanak Neki. Isten szigorú bíró, aki keményen büntet. Az Újszövetségben, a kereszténységben a mennyekből jött Jézus szól az emberekhez. Mennyei dolgokat hirdet, amiket nagyon meg kell hallgatni, és főleg követni kell. A tanítás legvégén az apostol az egész kereszténységet felölelő, átfogó tanítást ad a keresztény életről. A testvéri szeretet az Egyház tagjaival maradjon meg köztük. Gyakorolják egymás iránt a vendégszeretet erényét. Az utasokon így lehet segíteni, és egyesek tudtukon kívül angyalokat fogadtak be lakásukba. A nehéz helyzetben levő foglyokról emlékezzenek meg, mintha ők is köztük lennének. A fáradozókról is, akikhez hasonlók ők is lehetnek, és segítsenek rajtuk. Mindenben, ami a házassághoz tartozik, a tisztesség uralkodjék. Paráznaság szóba se jöjjön. A fösvénységtől óvakodjanak, megelégedésben éljenek, mert Isten mindig mellettük marad és segíti őket mindenben. Végül, gondoljanak azokra az elöljárókra, akik oktatták őket a hitre, akik közül már nincs mindegyik életben. Gondoljanak állhatatosságukra és kövessék őket ebben. Bár az új hívek nem látják Jézust, ő köztük van láthatatlanul, és ugyanaz mindig, változás nélkül. Nem lehet rangsort csinálni, hogy az utóbbi intelmekből melyek a fontosabbak, és melyek nem. A keresztény ember mindegyiket gyakorolja, hogy minél több erénytől legyen lelke színesebb. Az igehirdető apostolok, köztük Szent Pál is, arra törekedtek, hogy apostoli munkájuk nyomán minél több ember legyen Jézus követője a keresztség által. Lelki munkájuk ezzel nem merült ki. Apostoli szavaikkal, intelmeikkel tovább kísérték sorsukat, állhatatosságra, és keresztény életre buzdítva őket.

Nagyböjt 6. péntek Isten a hamis tanúskodást megtiltja nyolcadik parancsában a másik ember ellen. Isten parancsa felett nem járt el az idő. Ma is érvényben van. Még egy fontos dolgot tartalmaz ez a parancs: kerüld a hazugságot, azaz ne hazudj! Isten felemeli ezzel szavát az emberi hazugságok ellen. Mindnyájunknak kötelességévé teszi, hogy mi is így tegyünk. Gondolkozzunk el röviden a leggyakoribb bűnről: a hazugságról. Ki követi el a hazugság bűnét? Az az ember hazudik, aki az igazsággal ellentétes kijelentést tesz azzal a szándékkal, hogy mást félrevezessen, becsapjon. Aki hazudik, az igazsággal ellentétes kijelentést akarattal teszi meg. Hazudni azonban nemcsak szavakkal lehet, lehet pl. intéssel, helyeslést kifejező cselekedettel is. Ezek külsőleg kifejezésre juttatják azt, ami az ember belsejében van. A hazugság majdnem egyidős az emberiséggel. A világban elhangzó első hazugságról a Szentírás számol be. Az ördög bűnre akarja csábítani ősszüleinket. Azt hazudja nekik, ha esznek a tiltott fa gyümölcséből, nem halnak meg, hanem olyanok lesznek, mint az Isten. Ígérete hazugság volt, ezzel le tudta szedni ősszüleinket lábukról. Ezt az első hazugságot azóta tengernyi hazugság követte. Azóta az emberek hazudnak tréfából, hazudnak, ha baj éri őket, hogy megmeneküljenek, hazudnak, hogy mást félrevezessenek. Megbánom, hogy beleestem én is többször ebbe a leggyakoribb hibába. Igyekszem az ördögnek nem engedelmeskedni, és nem hazudni. A hazugság bűne sok bajt okoz az emberek életében. Ha az ember vidékről utazik a nagyváros felé, gyakran lát a város felett egy ködfelhőt. Gázból, koromból és porból álló felhő ez, amely betakarja a várost, de meg is mérgezi a város jó levegőjét. Ilyen a hazugság is. Mint egy ködfelhő borítja be a világot, falvakat és városokat egyaránt. Az embert sem kíméli. A Szentírásban ilyen kijelentést olvasunk a hazugságról: „Csúnya szégyenfolt az emberen a hazugság… a tolvaj is különb annál, aki folyton hazudik, de mindkettőnek romlás az örökrésze… a hazug embereknek becstelen az erkölcsük…” (Sir 20,26). Jézus a farizeusokat megdorgálva az ördög fiainak nevezte őket. Az ördögről pedig ezt mondta: „Nincs benne igazság. Amikor hazugságot beszél, a sajátjából beszél, minthogy hazug ő, és a hazugság atyja.” (Jn 8,44) Aki tehát hazudik, az az ördög gyermeke. „Nagy tisztesség”! Biztosan tapasztaltam magam is, hogy a hazugság mit csinál az ember életében. Ezért óvakodom, és gyermekeimet is igyekszem az igazságra szoktatni. A hazugság nagyon ártalmas bűn. Ártalmára van másoknak, de kikezdi azt az embert is, aki hazudik. Aki már rászokott erre a bűnre, aki már gyakorlatot szerzett benne, annál a hazugság kettéosztja az emberi tudatot, szinte két embert csinál belőle. Jó emlékező-tehetségűnek kell a hazug embernek lennie. Csak úgy tud mindig egyformán beszélni, hazudni, hogy bele ne zavarodjon beszédeibe és ígéreteibe. Ez sok szellemi fáradsággal jár. Ha viszont rásütik az emberek a „hazug, szavahihetetlen” jelzőt, nem biztos, hogy hinni fognak neki akkor se, ha igazat mondana. A hazugság bűne árt az emberi közösségnek is. Szétbomlasztja a közös életet. Ha az emberek szavai nem az igazságot hordozzák, hanem a hazugságot, akkor a szavakban mérget kapnak, és „megfertőződnek”. A méreg tönkreteszi az emberi közösség legfontosabb alkotóelemét: az egymás iránti bizalmat. Senki nem hihet senkinek, mindenki bizalmatlan lesz a másik iránt. Kerülöm a hazugságot. Nálam az apostol intelme szerint az „igen” igent jelent, a „nem” pedig valóban nemet. Hogy milyen ártalmas a hazugság, néhány gondolattal megláthattuk. A hazugság ezenkívül bűn is, ami beszennyezi a lelkiismeretet. Ezért fohászkodjunk gyakran Istenhez a bölcs Salamon király imádságával: „Két dolgot kérek tőled, ne tagadd meg tőlem, mielőtt meghalok: Tartsd távol tőlem a hamisságot, hazugságot!” (Péld 30,7)

Nagyböjt 6. csütörtök Isten védelmébe vette minden ember jó hírnevét és becsületét, emberi méltóságát. Ez több mint az anyagi gazdagság. Isten maga jelentette ki: „Egy jó név értékesebb, mint a gazdagság.” (Péld 22,1) Hogy mi magunknál, másoknál is értékelni tudjuk a jó hírnevet, gondolkozzunk el röviden erről az emberi kincsünkről, amivel Isten is törődik. Nehéz azt meghatározni, hogy mi az emberi jó hírnév. A hasonlatokhoz kell fordulnunk. Az ember jó híre hasonlít a ruhához, amelyet magunkra veszünk és viselünk. A jó hírnév „ruhája” azonban láthatatlan, szellemi ruha, de mégis tudomást szerzünk róla mindnyájan. Ezt a ruhát maga Isten adta az embereknek. A nyolcadik zsoltárban azt olvassuk, hogy Isten dicsőséggel és tisztelettel koronázta meg az embert teremtésekor, és kezei művei fölé állította. Az emberi méltóság, jó hírnév Isten dicsőségének valamilyen tükröződése, ragyogása az ember személyén. Egyrészt ékesíti vele az embert, másrészt védelmezi. Ezzel a jó hírnévvel tud az ember emberhez méltó életet élni embertársai között. Ebben a ruhában szívesen látják az embert és elfogadják őt minden emberi társaságban. A jó hírnév csak az ember kiváltsága. Ki törődik pl. állatvásárlásnál azzal, hogy jó hírű állatot kínálnak-e neki, vagy sem? Isten teremtménye vagyok, mint minden más embertársam. Isten dicsőséggel és tisztelettel koronázta meg az embert, engem is. Ezt a méltóságot emberi viselkedésemmel igyekszem őrizni magamon. Emberi méltóságunkhoz és jó hírnevünkhöz mi, emberek is hozzájárulunk a saját fáradozásainkkal. Aki emberhez méltóan él, becsületesen és tisztességesen viselkedik, az egyre nagyobb megbecsülést szerez magának az emberektől. Amíg az ember úgy él a földön, hogy az megfelel Isten képmásának, Isten gyermekének, annak emberi becsülete, jó hírneve növekszik és erősödik. Minden ember méltóságához és jó hírnevéhez embertársai is hozzájárulnak. Az egyik ember figyelemmel van a másik ember személye iránt. Tisztelettel tekint állására, megbecsüli és értékeli munkáját. Ez a másik ember számára becsületet szerez, jó hírneve növekszik. Az emberek eszerint ítélik meg, tartják jónak, vagy marasztalják el. Van az embernek még belső méltósága, jó hírneve, becsülete, amilyennek Isten szeme előtt mutatkozunk mindnyájan. Úgy lenne az igazi, ha külsőleg és belsőleg, Isten és az emberek szemében mindnyájan értékesek lennénk. Amint elvárom embertársaimtól, hogy becsületben, tisztességben tartsanak, ugyanazt én is igyekszem megadni embertársaimnak. Milyen értéket jelent az, hogy valakinek jó hírneve van? Hogy Isten szemében ez mit jelent, gondoljunk arra, hogy a nyolcadik parancsával ezt védelmezi. Isten tehát úgy tekint az ember becsületére, jó hírnevére, mint valami életfontosságú dologra. Olvasunk más isteni kijelentéseket is. „Jobb a jó név az illatos olajnál, vagy a gazdagságnál. Néhány napig tart a kellemes élet, a jó név pedig örökre megmarad.” (Sir 41,13) Isten kötelességünkké is teszi jó hírnevünk ápolását: „Gondod legyen jó hírnévre, mert az inkább megmarad neked, mint ezer drága nagy kincs.” (Sir 41,12) Ha az embereket kérdezzük meg a jó hírnév felől, ők is hasonlóan vélekednek. Aki józanul gondolkozik, mindig vigyáz arra, hogy becsületben álljon embertársai előtt. Az ember élhet kevés pénzzel, gyenge egészséggel, élhet szegényen. Ha nevét megtartja becsületben, tisztességben, mindig lesz helye az emberek között. Nyugodtan nézhet mindenki szemébe. Ha Isten így törődik az ember jó hírnevével, én is követem őt ebben a törekvésben. Vigyázok jó híremre, hogy nyugodtan nézhessek mindenki szemébe. Az emberek sok mindent szereznek maguknak az életben. Szereznek szép lakást, szép ruhát, anyagi javakat, hogy emberekhez illően, kényelmesen, szépen tudjanak élni. Mindezekhez jó, nagyon jó, ha megszerzik maguknak a becsületet, jó hírnevet, mert a jó név Isten ígérete szerint örökre megmarad.

Nagyböjt 6. szerda Isten a tízparancs második parancsában úgy rendelkezett, azzal törődött, hogy az emberek az ő szent nevét tartsák tiszteletben. A tíz parancs nyolcadik parancsában az emberrel is törődött. Védelmébe vette az ember jó hírnevét, méltóságát, becsületét. Ugyanakkor az emberi beszédet is szabályozta, mert ezt parancsolta: Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen! Isten nyolcadik parancsa újra tiltó parancs. Az emberi beszédnek állít fel tilalomfát. A parancs elsődleges értelme ezt jelenti: képzeld magadat el a bíróság előtt, vagy olyan más esetben, ahol emberek fölött ítélkeznek. Az ítélkezésbe a te véleményedet is beszámítják. Ilyen esetekben más emberről hamisan beszélni, róla szándékosan hamisat, igazságtalan dolgot állítani, vagy bizonyítani nem szabad. Isten parancsa tehát a hamis, igazságtalan tanúskodás, hamis bizonyítékok ellen van elsősorban. Isten nagyon jól tudta, hogy az emberek sok esetben elfogultak lehetnek/lesznek egymással szemben. Az emberek előítéleteket táplálhatnak/táplálnak egymással szemben. Ellenszenvből eredő elfogultságukat képesek odáig vinni, hogy hivatalos helyen, hogy másik embertársukat bajba keverjék. Igaztalan vádakat, igaztalan tanúskodást is megtesznek. Ezzel vétenek nemcsak az igazság ellen, de a felebaráti szeretet ellen is. Lehet, hogy vannak kifogásaim embertársaim ellen, de igaztalan állításaimmal őket bajba soha nem fogom keverni. Isten az ő nyolcadik parancsát, az ember hamisságai ellen többféle formában is megismételte. „Hazug vádat ne vállalj, s ne nyújtsd kezedet arra, hogy a gonosz ember érdekében hamis tanúságot mondasz… ne csatlakozzál a perben a többség vallomásához, eltérve az igazságtól.” (Kiv 23,1) A bölcs Salamon király szavaival is Isten tanít: „aki az istentelent igaznak találja, és az igazat kárhoztatja, mind a kettő utálatos az Isten előtt.” (Péld 17,15) „Ne illesd társadat alaptalan váddal és senkit se hitegess ajkaddal.” (Péld 24,28) A hamis tanúzás Isten előtt az utálatos bűnök közé tartozik. „Dárda, kard és élezett nyíl: ilyen az az ember, aki társa ellen hamisan tanúskodik.” (Péld 25,18) Mindhárom fegyver ölésre való, vasból készült gyilkoló eszköz. Akit ezekkel átszúrnak, nehezen marad életben. Ezt a szörnyű szerepet tölti be az az ember, aki a másik ember ellen hamisan, az igazság ellenére tanúskodik. Isten az ilyet nem hagyja büntetlenül. Isten fenyegető szavait komolyan véve a tőle való félelem, de a felebarát iránti szeretet miatt sem akarom ajkaimat beszennyezni a hamis tanúskodással. Isten büntetésére a hamis tanúskodás miatt a Szentírásban két komoly történetet olvasunk. A zsidók gonosz királyának: Achábnak, egy ember, Nábot, nem akarta eladni atyjától örökölt telkét. A tőle is gonoszabb királyné felbujtására Nábotot hamis tanúkkal istenkáromlással vádolták és megkövezték, vérét a kutyák nyalták fel. Isten Illés prófétát küldte a királyhoz azzal az üzenettel, hogy az ő vérét is ugyanazon helyen fogják a kutyák felnyalni. Három év múlva beteljesedett Isten szava (1Kir 21). A másik történetben, az istenfélő asszonyra, Zsuzsannára két istentelen bíró szemet vetett, és bűnre akarta csábítani. Zsuzsanna ellenállt, ezért mindketten hamis vádak alapján az asszonyt halálra ítéltették. A vesztőhely előtt Isten sugallatára Dániel próféta újra megvizsgáltatta az ügyet, és kiderült a hamis tanúság. A két vénembert vitték a halálra. Isten szinte azonnal megbüntette a hamis tanúskodást (Dán 13). Távol legyen tőlem, ajkaimtól minden hamisság, mert az igaz és igazságos Isten nem hagyja büntetés nélkül az igaztalan szavakat. Hálával fogadtuk Isten hetedik parancsát, hogy törődik az ember anyagi javaival. Éppen így hálával fogadjuk a nyolcadik parancsot is, amivel Isten az ember még nagyobb kincsével: a jó hírnévvel és becsületével törődik. Ha Isten ilyen gondos, mi is, őt követve törődünk embertársaink jó hírnevével, becsületével.

Nagyböjt 6. kedd Zakeus vámosnak a történetéből tudjuk, hogy ő sokat vétkezett Isten hetedik parancsa ellen. Vámos, adószedő volt, többet követelve sok embert becsapott környezetében. Jézussal találkozva, és őt vendégül látva, nyilvánosan megígérte, hogy jóvátesz többszörösen is mindenkinél minden kárt, amit embertársainál okozott, amivel őket becsapta. Ez az elhatározás meghozta számára a bűnbocsánatot. Kötelesek vagyunk mi is a másoknak, akár lopással, akár más módon okozott kárukat megtéríteni? Ha Isten könyvéből, a Bibliából megismerjük Isten akaratát, feltétlenül igennel kell válaszolni. A másoknak okozott kárt kötelesek vagyunk megtéríteni. Mózes 2. könyvének 21. és 22. fejezete erről bőségesen rendelkezett az Ószövetségben. Aprólékosan tárgyalja a Szentírás, hogy mi a kártérítési kötelezettség a testi sértéseknél, tolvajlásoknál, más vagyonának őrzésével kapcsolatban. Isten azért rendelkezett így, hogy megóvja az ember ártó szándékától más javait. De azért is, hogy a tolvaj ember igyekezzék jóvátenni hibáját Isten és az emberek előtt. Jeruzsálem ostrománál Isten azt ígérte meg, hogy ha az emberek elhagyják bűneiket, a törvény és az igazság szerint járnak el, visszaadják a zálogot, és azt, amit erőszakos módon vettek el, biztos, hogy életben maradnak és nem halnak meg (Ez 33,14-15). Ha megítélésem szerint volna valami, amihez nem becsületes úton jutottam hozzá, igyekszem nagyon hamar visszajuttatni azt gazdájának. Ne tapadjon a kezemhez semmi idegen holmi. Hogyan gondolkozott kezdettől fogva, és gondolkozik most is a katolikus Egyház a jóvátétel kötelezettségéről? Isten parancsait hirdetve igyekezett híveit visszatartani a lopástól, és ránevelni a megelégedettségre. Nazianzi Szent Gergely püspök a 300-as években így tanított: „Mit használ neked külsőleg, hogy bűneid bocsánatát elnyerted, ha embertársadnak nem térítetted vissza az okozott kárt? Kétszeresen vagy bűnös: mert nem egyenes úton növelted meg vagyonodat, és hogy a jogtalanul szerzett javakat visszatartod.” Szent Ágoston is hasonlóan tanítja ugyanebben az időben, hogy az idegen tulajdont magánál tartó bűnös bűnbánata csak színlelt. A bűnök akkor lesznek megbocsátva, ha a lopott dolgot visszaadják. Ez ma is így van az Egyházban. A gyóntató pap csak akkor oldozza fel bűneitől a tolvajt, ha az okozott kárt visszatéríti. Ha nem teszi, a gyóntató papot becsaphatja, Istent azonban nem. Ezt teszem magammal is, családommal is: a becsületesség érdekében igyekszem ránevelni őket a kevéssel való megelégedettségre, és ezzel a becsületes útra. Néhány gondolat a jóvátétel körülményeiről. Az okozott kárt elsősorban az köteles megtéríteni, aki a kárt okozta: a tolvaj, a rabló, a csaló, az uzsorás. A bűnt az idő nem törli le a lélekről, a titkos károkozást látta a mindent látó Isten, a lelkiismeret nem ismer szegényt és gazdagot. Halálos ágyon a jóvátétel kötelezettségét ráruházhatja valaki a családjára, de a kártérítés el nem mulasztható. A kárt annak kell megtéríteni, akinek a tolvaj azt okozta. Ha az illető meghalt volna, az özvegy, vagy gyermekei jogosak a kártérítésre. Ha a megkárosított személye ismeretlen, lehet utánozni Zakeus példáját: a szegények, katolikus intézmények, közösség számára eljuttatni a jóvátétel összegét. Elsősorban azt kell visszaadni, amit valaki eltulajdonított. Ha már elhasználta, vagy elvesztette, igyekezzék ugyanolyan vagyontárgyat visszaadni. Jóváteheti valaki ezt a bűnt személyesen, nyíltan, vagy titokban, vagy a gyóntató pap által. Sok fejtörést, lelkiismereti gondot okozhat valakinek a kár jóvátétele. Legjobb az, ha nem követi el a bűnt Isten hetedik parancsa ellen. Akkor sok lelki gyötrelemtől megmenekül. Az emberek különféle bűnöket követnek el Isten parancsai ellen, így Isten hetedik parancsa ellen is. Megtörténik, hogy az ember követője lesz a károkat okozó Zakeus vámosnak.

Nagyböjt 6. hétfő Isten gondoskodása az emberrel kapcsolatban sokoldalú. Védelmébe veszi az élet forrását, a lelki, erkölcsi értékeket, a szülők személyét. Gondoskodása kiterjed az ember anyagi javaira is. Isten ezt a parancsot adta az embereknek: Ne lopj! Kellemesen hangzik a parancs minden ember előtt, még azok előtt is, akik a többivel nem törődnek. Szeretik hallani, hogy Isten mennyire törődik az ember földi javaival. Isten hetedik parancsa tiltja, hogy az egyik ember elvegye a másik ember tulajdonát. Tiltja tehát a külső cselekedetet. Ha Isten tiltja a lopást, az következik belőle, hogy megengedi az ember számára azt, hogy legyen saját tulajdona, megengedi a magántulajdont. Szokásunk szerint, nézzük meg Isten könyvében a Bibliában, hogy mit tart ő a lopásról. Az Ószövetség szent könyveiben sok utalást találunk a lopásra. Mózes törvényei részletesen leírják, hogy a különféle lopások esetében mi a büntetés érte, és mi a kártérítési kötelezettség. Pl. Aki embert rabol, akár eladja, akár még nála van, halállal lakoljon (Kiv 21,16). A különféle lopásokra különféle a büntetés. Hogy az ember a lopásnak és a károkozásnak minden fajtáját kerülje, ezt a rövid parancsot adja: „Ne lopjatok, ne tagadjatok le semmit, és ne csalja meg egyikőtök sem a másikat.” (Lev 19,11) Isten akarata tehát nem tűri meg népénél más tulajdonának az ellopását. Utálatos dolog, hogy valaki a más, munkával szerzett tulajdonához bűnös kézzel hozzányúljon. Vigyázok magamra, és erre tanítom gyermekeimet is. Mit tart Jézus az Újszövetségben erről a parancsról? Jézus megnyilatkozásai, főleg példabeszédei arról tudósítanak, hogy ő elismeri mindenkinek a jogát arra, hogy saját tulajdona legyen. A magvető a saját földjén, saját földjébe veti a magot. A szőlősgazda saját szőlőjét adja bérbe, és jogot tart az őt megillető termésre. Jézus nem tartja tilosnak a magántulajdont, még a nagy vagyonnal rendelkező gazdag ifjú fölött sem mond elmarasztaló ítéletet. Jézus saját kezével dolgozott, hogy valami keresethez jusson. Megismétli a „Ne lopj!” parancsot, és helyesli, hogy Zakeus megtéríti az igazságtalanul okozott károkat. Szent Pál kijelenti leveleiben, hogy a tolvajok nem lesznek részesek Isten országában. Mint jó tanácsot, adja a jövőre: „aki lopott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, önkezével, tisztességesen szerezzen javakat, hogy legyen miből adjon a szűkölködőnek.” (Ef 4,28) Isten rendelkezései tehát mindkét szövetségben világosak. Én is vigyázok saját tulajdonomra, vigyázok a máséra is tehetségem szerint. A vigyázásra megtanítom gyermekeimet is. Mint Istennek minden parancsát, az ember a hetedik parancsot is sokszor, sokféleképpen szokta áthágni. Különféle bűnöket követ el ellene. Leggyakoribb vétek a hetedik parancs ellen a lopás. Az vétkezik lopással, aki másnak vagyonát, terményét, állatát, pénzét, ruháját, vagy egyéb más tulajdonát a tulajdonos tudta nélkül és akarata ellenére, titokban elidegeníti. Ha nyíltan teszi ezt, akkor rablásról beszélünk. A tolvaj legtöbbször attól fosztja meg felebarátját, amiért fáradozott, dolgozott. A lopásnak nemcsak földi, hanem égi következményei is vannak. Szent Ágoston ezt mondja: „Amit lopás által a más vagyonából szerzesz, azt mennyei jussodból veszíted el.” A lopáshoz nagyon hasonlít a csalás. Ilyenkor az egyik ember anyagilag károsítja meg a másikat, tudta és akarata ellenére. A hamis súlyok, mértékek, pénzek, az eladott áruk rejtett, letagadott hibái, meghamisított, veszélyes áruk ide tartoznak. A csaló ember saját becsületével játszik. Tiszta, becsületes kézzel akarok élni a világban, nem engedem, hogy valami hamisság szennyezze be kezeimet. Hogy a lopások különféle fajtáitól megmeneküljünk, neveljünk magunkban és gyermekeinkben becsületes lelkiismeretet. Ez mindig vissza fog bennünket tartani a lopás mindenféle fajtájától. Ez a lelkület nem vásárolható meg. A becsületességet a vallás szerinti gondolkodás segít kialakítani.

Nagyböjt 5. vasárnap Szent Pál korábbi tanításában Krisztusról, az örök Főpapról olvashatunk. A tanítás a zsidóhoz írt levél 9. fejezet 11-14 versében a csúcspontra jut el, mert itt Jézus főpapi áldozatáról hallunk. Áldozati tevékenységével mindörökre szóló, végérvényes áldozatot mutatott be Istennek. Van egy kis nagypénteki hangulata ennek az apostoli tanításnak, de legalább megismerjük, és jobban megszeretjük Azt, aki ilyen áldozatot hozott értünk. Az apostol első tanítása Krisztus főpap ismertetésével kezdődik. A felolvasott szöveg a zsidóknál évenként előírt engesztelés napi szertartására céloz. Ezt egyedül, évente egyszer, csak a főpap végezhette el. Ilyenkor bemehetett a szent sátornak legszentebb, máskor teljesen elzárt részébe, hogy az előírt szokásos engesztelő áldozatot bemutassa. Jézus, az Újszövetség főpapja az egyedüli főpap. Ő a „jövendő javak” főpapja. Áldozata meghozta az üdvösség javait, amelyeket vártunk. Kereszthalálából bűnbocsánat, Istenközelség fakadt az emberek számára. Nem említi kifejezetten az ószövetségi főpap személyét, annak tettét és tettének szent helyét az engesztelés napján. Egy nagyobb és tökéletesebb sátorról beszél, amely a mennyei szentély. Isten mennyei lakóhelye, amelyet nem emberi kéz alkotott, mint az ószövetségi szent sátort. Ebbe lépett be Jézus, a főpap, hogy az egyedi engesztelést elvégezze a világért. Az emberek – és köztük én is – bűnösek (voltak). Jézusnak ezért kellett elégtételt adni. Isten lett a bűnöm engesztelője. Ne felejtsük el! Az apostol tanítása most összehasonlítja Krisztus áldozatát az ószövetségi főpap áldozatával. Nem említi most sem kifejezetten az ószövetségi engesztelő szertartás menetét. Következtethetünk azonban rá abból, hogy Jézus annak a tökéletesebb, valódi formáját vitte végbe. Jézus nem állatok: bakok és borjak vérét vitte be a mennyei szentélybe Atyja elé. Keresztáldozata után, mint ember is felment a mennyekbe a mennyei szentélybe. Saját, az emberek bűnéért kiontott, feláldozott vérét mutatta be ott Atyjának. Ezt az áldozatot csak egyszer mutatta be Istennek. Ez elég volt, igazi, elégséges jóvátétel volt Isten előtt. Nem fog még egyszer megismétlődni, nem kell még egyszer meghalnia az emberekért. Áldozati tettével örök váltságot szerzett az emberek számára. Az áldozata előtti bűnöket biztosan eltörölte. Hogy örök váltság legyen belőle, az kellett, hogy az utána következő bűnökre is kiterjedjen. Isten Fiának: Jézus Krisztusnak szent vére omlott ki bűneink/bűneim bocsánatára. Milyen nagyon kell a keresztényeknek vigyázni a bűnökre, hogy Jézus vérét értékeljék. Az apostoli tanítás utolsó része újra szembeállítás. Milyen volt az ószövetségi engesztelés hatása, és milyen az Újszövetség engeszteléséé? A bakok, borjak és a többi állat vére a fertőzötteket megszentelte a test megtisztulására. Külső megigazulást adott a megtisztultaknak. A polgári életben úgy tekintették őket, mint igazakat. Belsőleg azonban megigazulást nem adtak, a lelkiismeretet nem érintették. Az értelmetlen áldozati állatok vére nem volt alkalmas a kegyelmek megadására. Jézus Krisztus főpapnak szent vére viszont engesztelő, aki Önmagát szeplőtelenül, tisztán áldozta fel Magát Istennek, a Szentlélektől ösztönözve. Érinti a lelket, megtisztítja lelkünket a „holt cselekedetektől”. Melyek ezek? Amelyek örök halált érdemelnek. Jézus vére azért váltott meg bennünket, hogy az élő Istennek szolgáljunk érdemeket szerző, az örök életet is megszerző tetteinkkel. Ilyen érdemszerző tettekkel köszönjük meg az értünk meghalt Jézusnak, hogy képesekké tett bennünket ilyen cselekedetekre. Jézusnak főpapi tette, bűneinket kiengesztelő és eltörlő áldozata a mi lelkünket is érinti. Jézus szent vére a mi lelkünkre is rácsorog. Engedjük, hogy végezze el rajtunk is üdvözítő munkáját. Tisztítson meg bennünket is bűneinktől, megadva mindnyájunknak a bűnbocsánatot.

Nagyböjt 5. szombat: Akathiszt szombat Jézus ezután elment tanítványaival Fülöp Cézáreájának falvaiba. Az úton megkérdezte tanítványait: »Kinek tartanak engem az emberek?« Ők azt felelték neki: »Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig egynek a próféták közül.« Erre megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?« Péter felelt neki: »Te vagy a Krisztus.« Ő ekkor a lelkükre kötötte, hogy ezt senkinek se mondják el róla. Ezután elkezdte őket tanítani arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie. El kell, hogy vessék a vének, a főpapok és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és három nap múlva föl kell támadnia. Mk 8,27-31 Évszázadok óta nem lépett fel igazi próféta Isten népének életében. Az Isten, mintha hallgatott volna. Az emberekben a Messiásvárás erősödött. A Dániel próféta jövendöléseiben említett évhetek letelőben voltak. Keresztelő szent János fellépése az emberekben reménységet keltett. Jézus fellépése még több reménységet ébresztett, hiszen ő csodákat is tett. Megindult az emberek vélekedése. Jézus ezt akarta tanítványai lelkében helyre tenni. Jézus, működésének utolsó idejét inkább apostolai nevelésének szentelte. Gyakran vonult velük vissza a pogányoktól lakott területre, ahol az emberek kevésbé keresték. Egy alkalommal északon, a Jordán folyó forrásához közel voltak. Nagy Heródes fia Fülöp, Augusztus császár tiszteletére megalapította Cezarea városát. Ez volt Fülöp Cezareája, mert más Cezarea is létezett. A tanítványokkal beszélgetve, Jézus kíváncsi volt véleményükre Saját maga felől. Feltette a kérdést, hogy az emberek kinek tartják őt? A tanítványok hűségesen beszámoltak arról, amit az emberektől hallottak Jézus felől. Egyesek szerint keresztelő János támadt fel Jézusban. Mások szerint a tüzes szekéren mennyekbe emelkedett Illés próféta jött el, akinek a világ végén el kell jönni a jövendölés szerint (Mal 3,1). Más vélekedés szerint valamelyik másik próféta, akit nem neveznek meg, az jelent meg Jézus személyében. Az emberi vélekedések egy dolog felől sokfélék lehetnek. Sokat nem érdemes rájuk adni, de utánuk járni sokban érdemes. Jézus meghallotta az emberi vélekedéseket maga felől. Ezek után kíváncsi volt az apostolok véleményére is. Három éve, hogy vele vannak. Hallották tőle azokat a tanításokat, melyek lenyűgözték az emberek lelkét, és szívesen hallgatták. Láttak tőle olyan csodákat, amiket még életükben nem láttak. Mindezek után apostolai kinek tartják őt, a názáreti Jézust? Az apostolok nevében, az apostolok vezére Szent Péter válaszolta Te vagy a Krisztus, Te vagy a Messiás! Az Messiás, akit Isten megígért, akit Isten küld, akire az emberiség oly régóta várakozik. Jézus elfogadta Péter vallomását. Nem javított ki benne semmit. Többet látott Jézus személyében Péter, mint akkor a többi emberek. Jézus megtiltotta minden apostolának, hogy ezt hirdessék róla. A zsidók szemében a Messiás Dávid fia volt, Istenkirály, és egy földi nemzetvezér, aki megszabadítja népét a római császár zsarnoki elnyomásától. Ilyen Messiás Jézus nem akart lenni. Azok után, amiket mi is olvasunk és hallunk a szent evangéliumokból, mi minek? kinek? tartjuk Jézust? Mi Péter vallomásánál is többre tartsuk: Igaz Istennek, Istenünknek! E szép vallomás után, amit Péter mondott, a szép vallomás után, amit Jézus elfogadott, következett Jézusnak egy szomorú, fájdalmas jövendölése. Jézus elkezdte tanítványait arra tanítani, hogy az Emberfiának, Neki sokat kell szenvednie. Nyíltan megmondta, hogy nemsokára milyen sors vár rá. El kell, hogy vessék a nép vénei, vagyis a vezetőség. „Kell”, tehát ezen nem lehet változtatni, ez már biztos. A véneken kívül el kell, hogy vessék a főpapok, és az írástudók. Itt is van a „kell”. Ők is elfordulnak majd annak idején Jézustól. Meg kell, hogy öljék őt. Ebben a jövendölésben ezzel kapcsolatban személyekről még nem tesz említést. „Kell”, hogy megöljék, tehát halála biztos, már eldöntött.

Nagyböjt 5. péntek A Szent Liturgiákon felolvasott evangéliumi szakaszokból, szent tanításokból és történetekből, mindig azt várjuk, hogy mire tanít ma bennünket az Úr Jézus. Tesszük azt azért, mert ő mondta magáról: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14,6). Aki őt hallgatja, őt követi, az általa kijelölt úton jár, az Isten útján jár. Ilyen utat mutat nekünk Márta és Mária evangéliumi története. Jézus Jeruzsálem felé vándorol. Útközben betért egy faluba, és egy Márta nevű asszony befogadta őt, szállást adott Neki. Ez a falu Bethánia lehet. Ott élt Jézus barátja Lázár, és két nőtestvére: Mária és Márta, akikről a szent evangélium szól. Lázár most nincs említve. Biztosan nem az első alkalom volt ez a befogadás. Jézus ide is, most is azért jön, hogy valamit tanítson. A két nőtestvér nagy megtiszteltetésben akarja Jézust részesíteni. Márta sürög-forog, a háziasszonyi szolgálattal akar Jézusnak kedveskedni. Ételt készít a vándorló és elfáradt Jézus számára. Mária másképp tiszteli meg Jézust. Szent „gondatlanságban” van, nem törődik a vendéglátással, többre vágyik. Odaül Jézus lábához, és, mint egy tanítvány, hallgatja a tanító Jézust. Az írástudók úgysem tanítanák a nőket Isten törvényére. Nem a konyhaművészet remekeit készíti Jézus számára, hanem Isten szavára szomjas lelkét nyitja fel Előtte. Ha akár a család számára készítjük a szükséges táplálékot, akár Isten igéjének olvasásával foglalkozunk, lelkületünkkel, hozzáállásunkkal Jézusnak tehetjük mindkettőt. Mindkét nőtestvért a szeretet vezérli cselekedetében. Egy idő után Márta talán kifárad? Úgy gondolja, hogy idejében nem lesz kész az étellel? Segítségre szorul. Sokat fárad, mert adni akar Jézusnak. Nem gondolja, hogy Jézus azért jött, mert ő akar adni. „Adományát” most csak Mária élvezi. Márta Jézushoz fordul, hogy figyelmeztesse asszonyi kötelességéről elfeledkezett testvérét: Mondjad neki, hogy segítsen nekem! Márta túlértékeli saját tevékenységét, amit Jézusért tesz, és alábecsüli Mária hallgatását Jézus lábánál. Többre értékeli a cselekedetet, mint a hallgatást. Jézus megadja a választ, ami együttérzésből fakad. „Márta, Márta”, megszólítással elismeri azt, amit érte tesz. Tevékenysége azonban nyugtalan sürgésforgás, törődés sok mindenben. Ezzel szemben Máriára azt mondja, hogy a jobbik részt választotta azzal, hogy Isten igéjét hallgatta. Isten szava örök életet és üdvösséget hoz, ami megmarad. Cselekedet és hallgatás: Isten szavával való foglalkozás. Mindkettő fontos, és megvan a maga helye az életben. Az egyik mulandó, a másik maradandó hatást hoz az ember lelkébe. Mindegyiknek teret kell adni. Egy másik alkalomkor Jézus a nagy tömeghez beszélt. A tömegből hozzá kiáltott egy asszony, akit nagyon meghatottak Jézus szavai. Az anyját dicsérte Jézusnak: milyen boldog az az anya, aki Jézust hordozta, világra hozta, és felnevelte! A dicséret Jézusnak is szól. Boldog az anya, akinek ilyen fia van, mint Jézus. Jézus válaszol az anyát dicsérő asszonynak. Nem utasítja vissza édesanyját, de azt fejezi ki, hogy anyjának csupán az anyasága nem tenné őt boldoggá. A testi anyaság maga még nem alap a dicséretre. Az ő testi anyjánál még boldogabbak azok, akik az Isten igéjét hallgatják és megtartják azt. Máriának, Jézus anyjának a boldogsága abban állt, hogy ő hallgatta Isten szavát, akár az angyaltól először, akár később Jézustól. Hitt a szavaknak minden esetben, és megtartotta azokat, vagyis szerinte élt. A „szavaknak” vagyis Isten szavának, akaratának elfogadásában hűséges volt. Jézus anyja boldog volt, mert Isten fiának lehetett az anyja. Ez a boldogság csak az övé. Mi még boldogabbak lehetünk Isten igéjével kapcsolatban. Mária és Márta esetében Jézus azt tanítást adja követőinek a mindennapi életben, hogy a kötelességek, szolgálatok teljesítésében, vagy utána, ne a sok mindenben való törődés legyen a folytatás. Isten szavainak hallgatása, a vele való foglalkozás is legyen benne a mindennapi életben.

Nagyböjt 5. csütörtök A keresztény ember, aki Isten parancsai szerint akar élni, saját magán tapasztalja, hogy ez nem könnyű dolog. Ha az ember tisztán akarja magát megőrizni a házasságig, sok és nagy küzdelmet kell vívni állapotbeli tisztaságáért. Lelkileg készen vagyunk a jóra, azonban minden nap megtapasztaljuk saját testi, emberi gyöngeségünket is. A mai napon a küzdelmekről gondolkozzunk el. A házasság előtti tisztaságért az embernek harcot kell vívni belsőleg, saját magában. Lelki szemeinkkel fel kell nézni a tíz parancs kőtábláira, ahol Isten parancsát olvassuk: Ne paráználkodj! Ha nem vesszük le szemünket a kőtáblákról, ha a rajta olvasott törvényt Isten üzenetének tartjuk, sok csatát nyerhetünk meg vele diadalmasan. A tisztaságért folyó harcban első a gondolatokkal való harc. A tisztátalanság bűne innen indul ki. A rossz gondolatok jelentkezése nem bűn, a gondolatokat nem szabad szándékosan felidézni. Aki tehát belső fronton győzelmet akar aratni, azonnal forduljon el a rossz gondolatoktól. Minden az ember akaratán múlik. Az ilyen gondolat csak akkor válik bűnné, ha tudatosan megtűrjük magunkban, és szándékosan továbbszőjük. A gondolatokkal való harc mindennapos harc, fontos harc. Ha valaki ezen a téren győzelmet tud aratni, a harc eredménye a megőrzött tisztaság lesz. A mindennapos harcot a rossz gondolatokkal szemben Isten segítségével minden nap igyekszem megharcolni, és Istenben bízva diadalt aratni. A házasság előtti tisztaságért folyó harc másik részét a külső fronton, a külvilággal, környezettel kell megvívni. Sok rossz, és tisztátalanságra ingerlő benyomást kap ezektől az ember. A szem az a kapu, amelyen a lélek sok ostromot kap. Ezért kell vigyázni szemeinkre. Sok harcot kell vívni az embernek az alacsony ösztönöket felkorbácsoló könyvekkel, képekkel, filmekkel. A szemérmetlenség irodalma, görög szóval a pornográfia az egész világon nagy elterjedtségnek örvend, és sokfelől árad az emberekre. Az ezen a téren ismeretekre kíváncsi és éhes fiatalok számára sok lelki veszélyt jelentenek az ilyen kiadványok. Bűnre csábítanak, a bűnt természetes folyamatnak nevezik, és tagadják, hogy bűnt jelentenek az emberek számára. A sokszor divatosnak nevezett hiányos öltözékek, főleg, amit a nők viselnek, felébresztik az emberekben a helytelen vágyakat és ösztönöket. Szemeinket óvva, forduljuk el az ilyen látványoktól. Mivel az ismeretek a szemen keresztül jutnak be az emberbe, józan vigyázással leszünk ezen a téren, hogy tisztaságunk érdekében itt is győzelmet arassunk. A házasság előtti tisztaságért folyó harc újabb részét az emberekkel, a rossz társasággal kell megvívni. Sajnos, nagyon sok olyan léha felfogású ember akad, aki dicsekszik azzal, amit szégyellnie kellene. Dicsekszik, hogy megjárta az erkölcsi romlottság útját. Mint valami gazdag tapasztalatokkal rendelkező ember állítja be magát mások előtt. Másokat is igyekeznek lerántani arra az alacsony színvonalra, amelyen ők állnak. Ezzel szemben lesajnálják, gúnyolják azokat az ifjakat, lányokat, akik eddig megőrizték tisztaságukat. A legnagyobb szégyene lenne a normális embernek, ha ezeknek kedvébe akarna járni, ezeknek tetszeni akarna, és ezekhez akarna hasonulni. Ha ezeknek a szellemi pocsolyában fürdő embereknek csak így lehetne tetszeni, akkor ezekkel meg kell szakítani minden közösséget. Zárjuk is ki őket életünkből. Inkább legyen szűkebb ismerőseink köre, legyen kevesebb ismerősünk, de mentsük meg tisztaságunkat. Ismerjük Jézus tanítását, hogy a bűnre vivő embertől kezünk, szemünk, lábunk feláldozásával is meg kell szabadulnunk. Kerülöm a rossz társaságot, jó embereket keresek. Erkölcsi tisztaságunkat sok veszély fenyegeti az életben. A világból nem szaladhatunk ki emiatt. Azonban a világ romlottsága között is élhetünk tisztán, ha megvan bennünk erre a jó akarat, hajlandók vagyunk Isten segítségét kérve harcokat, küzdelmeket vívni.

Nagyböjt 5. szerda Isten hatodik parancsának tilalma nem merül ki a házassági hűség megtartásában. Isten életet teremtő erőt adott a házastársaknak a házasságban. Az életteremtés a házasoknál testi vágyakkal és örömökkel jár együtt. Ezek a vágyak megzavarhatják az élet forrását. Ennek ellensúlyozására olvassuk vallásos könyveinkben a hatodik parancsot mindenkire vonatkozó szöveggel is: Ne paráználkodj! A paráznaság bűnét szűkebb értelemben az követi el, aki nemi vágyait a házasságon kívül elégíti ki. Ez elsősorban cselekedetben áll. Tágabb értelemben az is elköveti a paráznaság bűnét, aki szándékosan táplál magában illetlen gondolatokat, vágyakat, vagy ilyeneket beszél, olvas, firkál. Ez az a bűn, amely nagyon hamar szegődik hozzá az emberhez. Nagyon későn hajlandó elhagyni az embert. Nem mentes a bűn lehetőségétől sem a gyermek, sem a felnőtt, de még az idős ember sem. Kunyhóban és palotában egyaránt megtalálható. Honnan került bele ez a bűn az emberbe? Az eredeti bűnben kell az okát keresni. Az első bűn nemcsak meggyengítette az ember akaratát, hanem felébresztette benne a testi bűn kívánságát is. Mint egy házi ellenséget, mint egy erős vadállatot hordozza magában minden ember. Bármikor széttépheti láncát, és testünket, a Szentlélek templomát meggyalázza, romba dönti. Mivel minden ember értelmében, akaratában jelen van ez a házi ellenség, józanságra, és vigyázásra van szüksége minden keresztény embernek ezen a téren. Miben áll a paráznaság bűnének súlyossága? Abban áll, hogy felborítja a világban az Istentől adott rendet. Sajnos, csak az embernek van meg a világon az a szomorú tulajdonsága, hogy akarattal szegi meg Isten törvényeit. Az ember bűnös kézzel bele tud nyúlni Isten teremtő terveibe, meghiúsítja az ő akaratát. Élvezeti cikké, könnyelmű játékká alacsonyítja le azt a tevékenységet, amelyet Isten az ő fönséges elgondolása szerint új emberek létrehozásának szánt. A parázna ember saját testét: az Isten eszközét, a teremtés eszközét játékszerré alacsonyítja le. Az ember Istennek talán egyetlen tervét sem forgatta ki annyira eredeti rendeltetéséből, mint a férfinak és a nőnek egymáshoz való viszonyát. Isten terve a házassággal, a házasokkal világosan áll előttünk. Ezzel szemben az emberek nagy tömegeit elérő közvetítő csatornák és álpróféták sokasága hirdeti a világban, hogy a férfinak és nőnek joga van a családalapítás előtt is a testi gyönyörűségre. Ha még nem élek házasságban, őrizzem meg magamat tisztán az erkölcstelenség bűnétől. Ha már házasságban élek, Isten gondolatai szerint éljek testi vágyaimmal. Mit tart Isten a paráznaság bűnéről? A Szentírásban ezzel is találkozunk. Valószínűleg tarthatjuk, hogy a vízözön csapása is a paráznaság miatt érte az embereket. „Isten látta, hogy az ember csak test, …látta, hogy nagy az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve minden gondolata a gonoszságra irányul…” (Ter 6,3). Isten elpusztította víz által az emberiséget. Szodoma és Gomorra városában az erkölcstelenség nem ismert határt. Isten ezeket is elpusztította.” Ne akadjon parázna nőszemély Izrael leányai között, se parázna férfiszemély Izrael fiai között” parancsolta Isten (MTörv 23,18). A Szentírás bölcsességi könyveiben számtalan utalást találunk arra, hogy a férfiak fordítsák el szemüket a feslett nőktől, mert rossz útra viszik őket. Az Újszövetségben Jézus állásfoglalását már ismerjük a nők iránti bűnös kívánságról. Az apostolok leveleiben is találunk ezzel kapcsolatos utasításokat, hogy Isten szentségre hívott meg bennünket (1Tessz 4,3). Ismervén Isten világos akaratát a paráznaság bűnéről, még a gondolatát is igyekszem kivetni magamból ennek a csúnya bűnnek. Veszedelmes bűn a paráznaság. Hogy elkerülhessük, fogadjuk meg az apostol figyelmeztetését: „Fussatok a paráznaságtól… dicsőítsétek meg és hordozzátok az Istent testetekben!” (1Kor 6,13)

Nagyböjt 5. kedd A mennyei Atya az Ószövetségben és Egyszülött Fia, Jézus az Újszövetségben azt a törvényt adta a házasságban élőknek, hogy egymás mellett halálukig hűségesen tartsanak ki. A valóságban mégis látjuk azt, hogy a polgári bíróságok sok házasságot bontanak fel. Hogy az embereket elrettentsük a válástól, vessünk néhány pillantást – a teljesség igénye nélkül – a válás utáni szomorú időkre. A házassági elválással vesztes marad az elvált férfi. Eleinte nagy szabadságot érez. Nem függ senkitől, semmitől, ahogy gondolja. Nem kell törődnie semmivel, senkivel. Elég baj lesz ez neki. Aki kezdettől, fiatalságától úgy tervezte életét, hogy egyedül fog élni, annál könnyebb az egyedüllét. Aki viszont családos életben gondolkodott, és házasságot kötött, annak nagy hiányérzete támad egy idő után. Hiányozni fog neki a rendet tartó feleség, a róla gondoskodó feleség. Hiányozni fog neki a megértő feleség, aki életében támasza volt addig. Hiányozni fog neki a szigorú feleség, aki igyekezett utánanézni férjének, őt visszatartani a rossz utakról. A családhoz szokott férfi nehezen viseli el az egyedüllétet, és társakat keres. Könnyen talál magának társakat az italboltokban, rosszhírű személyeknél. Könnyen kerülhet karjaiba olyanoknak, akik a rossz útra viszik, a lejtőn nincs megállás. Ezek fenyegethetik a házastárs nélkül maradt férfit. Sajnáljam meg azokat, akik akár rokonságomban, akár jó ismerőseim közül erre jutottak. Példájuk annál inkább erősítsen meg hűségemben. A házassági elválással vesztes marad az elvált nő. A házasságban a legnagyobb kincseit bízta a férjére: életét és jövőjét. A válás után ettől sokszor megfosztva, lelkileg összetörten néz a bizonytalan jövőbe. A válás után anyagilag szűkös körülmények közé is kerülhet. Bár, ma a nők sokkal önállóbbak, mint régebben, a nagy önállóság mellett is vesztes marad. Isten a női természetet úgy alkotta meg, hogy szeret tartozni valakihez. Neki megmutatja női lelkének értékeit: a törődést, kedvességet, finomságot. Válás után, nincs, akihez tartozzék. A hiányérzetet jobban megérzi, mint elvált férje. Bár sok erős asszony van a világon, az egyedülálló nőket sok megkülönböztetés éri a világban. Ezért igyekeznek a magányosságtól, társtalanságtól szabadulni. Könnyebben kerül meggondolatlan kapcsolatokba, az is előfordul, hogy rendetlen életre adja magát. Ezek a veszélyek fenyegethetik az elvált asszonyokat. Sajnáljam meg azokat, akik akár a rokonságomban, akik jó ismerőseim között vannak ilyen helyzetben. Példájuk annál inkább indítson házassági hűségre. A házassági válással legtöbbet a gyermek veszít. Micsoda harcok zajlanak körülötte az elhelyezés tekintetében! Ezt neki át kell élnie! Micsoda érzések játszódhatnak le lelkében, amikor megkérdezik tőle: kit szeret jobban, apját-e vagy anyját-e? A szülők válása után a gyermek csak egyik szülő kezébe tud kapaszkodni. A gyermek nevelése könnyen egyoldalúvá válik. Akinek ítélték, sokszor igyekszik kiölni a gyermekből a másik szülő iránti tiszteletet, megbecsülést, természetes szeretetet. A másik szülő pedig mindent megtesz, hogy visszaszerezze magának, visszaédesgesse magához a gyermeket. Ezeket a gyermeknek meg kell tapasztalni, és át kell élni! A legnagyobb seb talán az lesz életében, hogy félig árva lesz még szülei életében. Az elvált felek könnyen léphetnek új kapcsolatokba. Az új kapcsolatba könnyen kerülhet kétféle, majd háromféle gyermek. Az édes szülőnek mindig kedvesebb saját gyermeke, mint a mostoha. Sajnáljam meg azokat a gyermekeket, akiket környezetemben ilyeneknek látok. Példájuk annál jobban indítsanak gyermekeim szeretetére. Sok szomorúságról gondolkoztunk el a mai alkalommal. Mindezeket a való élet hozza elő. A sok szomorúság következménye a bűnnek. Isten nem hagyja büntetlenül a legszentebb életszövetségnek, a házasságnak lezüllesztését. Ha úgy érezzük, hogy Isten kegyelméből eddig kitartottunk hűségesen, kérjük a továbbiakra is az ő kegyelmét.

Nagyböjt 5. hétfő Sok esküvőről készültek/készülnek fényképfelvételek, sőt, hangfelvételek is. Ezek azért készültek, hogy őrizzék azt a boldog alkalmat, amikor az ifjú pár hűséget esküszik egymásnak. Arra is szolgálhatnak mindezek, hogy amikor szükség van rá, elővegyék, és az emlékek felidézése új erőt, új lendületet adjon mindkettőjüknek a házasságban. Ezek az emlékezések egyúttal elriasztanák őket a válás gondolatától. Miben áll a házassági válás lényege? Abban, hogy az egyik házasfél, vagy mindketten megszegik az egymásnak adott hűség szavát. Felmondják a hűséget, és fiatalon, vagy idős korban elválnak egymástól. Ezzel a cselekedetükkel vétenek az Isten „Ne törj házasságot!” parancsa ellen. Ezt a legtöbb esetben a házasfelek már nem veszik komolyan. Nem törődnek azzal, hogy vétkeznek Isten ellen, egymással szemben pedig szószegőkké válnak. Válás után a legtöbb esetben mindkét fél szerez magának egy új élettársat. A házassági válást szinte minden esetben polgári bíróság előtt mondják ki, polgári bíróság „szentesíti” a házasfelek hűtlenségét. A polgári bíróság sem veszi figyelembe Istennek azt a rendelkezését, hogy ember ne válassza el azokat a házastársakat, akiket Isten egybekötött a házasságban. Az így „elválasztott” házastársak, mint idegenek tekintenek egymásra, elfeledve azt az időt, amit együtt töltöttek. Köszönjem meg Istennek azt az időt, amelyet házastársammal hűségben együtt töltök. Kérjem Isten további áldását házassági kapcsolatunkra. Mit tart Isten szava a válásról? A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy Isten az Ószövetségben elnézte, hogy a férfi elbocsássa feleségét. Még egyszer azonban vissza nem vehette. Malakiás próféta könyvében, Kr. e. 450 évvel Isten megüzente népének, hogy miért nem fogadja tőlük kedvesen áldozataikat. A házassági válást hozza fel okának. „… gyűlölöm az elbocsátást!… Vigyázzatok hát lelketekre, és ne legyetek hűtlenek egymáshoz.” (Mal 2,16) Jézus, az Újszövetségben világosan kimondja: „Amit Isten egybekötött, azt ember el ne válassza.” (Mt 19,5) Szent Pál a korintusi hívekhez ezt írja: „Azoknak, akik házasságban élnek, nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy a férj feleségétől el ne váljék, ha pedig elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön meg férjével.” (1Kor 7,10) A Szentírásnak eddig felolvasott szavaiból nyilvánvaló az Isten gondolata az elválásról. Isten nem akarja, tiltja, nem szereti. Köszönjem meg Istennek, hogy a házasságban mindenütt tapasztalható és előforduló nehézségek ellenére Isten megőrzött bennünket a házassági hűségben. Az életben látjuk, hogy sok házaspár Isten kifejezett akarata ellenére mégis elválik egymástól. Mik lehetnek ennek okai? Az esküvő utáni időkben derül ki, hogy a házaspárok nem egymáshoz valók. Próbáltak összeszokni, de a helyzet egyre rosszabb lett. Lehetséges, hogy rövid, felületes, könnyű ismeretség után kötötték össze életüket. Az egymás iránti vonzódás csupán külső, érzéki, tehát ingatag alapokra épült. A válás okainak egy másik csoportja – oly sok egyéb között – egy harmadik személynek megjelenésében kereshető. Sokan éltek szép összhangban házas életet, amikor megjelent közöttük egy lelketlen férfi, vagy nő, és szétdúlta családi boldogságukat. Különösen, ha fiatal személy az illető harmadik. Ami újnak, fiatalnak, szebbnek mutatkozik előttük, a házaspárok képesek eldobni érte „elszürkült, megcsúnyult”-nak mutatkozó házastársukat egy másikért. Az ilyen „harmadik személy” nem gondolja, hogy egy hűséges házastárs esetleges átkát vonja magára. A házasságban is, miként az élet minden területén, szükséges a szigorú önfegyelem. Legyünk hűségesek ahhoz, akivel életünket összekötöttük, és Isten is összekötötte. Katolikus Egyházunk szigorúan ragaszkodik Isten akaratához, és az érvényesen megkötött házasságot nem bontja fel. Az elváltak újabb kapcsolatát nem tekinti házasságnak, és nem áldja meg azt. Őket a szentségek vételétől eltiltja.