Amíg szusz van bennük… Hétköznapi hősökről kezdtek el filmeket készíteni Tóth Bálint, Nagy András és Soós Csaba, amelynek a címe Karmák, avagy hátköznapi hősök. 2011. februárjában a Civil Rádióban beszélgettünk erről.

„… egy dokumentumfilm sorozatot készítenénk, ahol olyan embereket mutatnánk be, olyan sorsokat, akik valahol nagyon nagy mélységgel, nehézséggel találták szembe magukat, de mégis pozitív történetek. Tehát hogy valaki … elkezdte saját kezébe venni a saját sorsát, esetleg a másokét is.  Alapvetően egyébként hétköznapi hősök néven indult ez a történet, de aztán egy másik csatornán is hasonló kezdeményezés indult ezzel a címmel, és akkor gondoltuk, hogy időben nevet váltunk, ekkor a sorsok alapján választottuk ki a Karmákat.”

„De magáról a kezdetekről András tud legtöbbet mondani, hogy hogyan született… – Abból indult, hogy a CNN-en láttam annak idején egy filmsorozatot, egy kis dokumentum sorozatot … ez arról szól, hogy találnak embereket, akik a közösségükért, saját mikro-közegükért megpróbálnak tenni valamit. És persze ez a rész be van öntve egy kicsit olyan amerikai szósszal, vannak celebritások, akik díjat adnak át és van egy hatalmas nagy gála, és aztán a filmek, bemutatják ezeket az egyszerű történeteket. Mondok példát. Van például egy ember, aki Manilában (Fülöp Sziget) egy szegény negyedben egy iskolát talált ki. Iszonyú magas ott a bűnözés, az analfabetizmus, rosszak az állapotok, és a srác azt találta ki, hogy odamegy és tanítja a gyerekeket írni, olvasni, számolni. És egy kis bevásárló kocsira eszkábált táblákat, és akkor azzal elkezdte róni a nyomornegyedeket. Hihetetlen sikere volt a dolognak. Amikor én az összeállítást láttam, akkor már 160 önkéntes dolgozott ebben a nyomornegyedben. Például ez egy történet. Ezeken kezdtünk el gondolkodni a Bálinttal a kezdetek kezdetétől, hogy hogyan lehetne ezt a magyar viszonyokra átültetni. Azt tapasztaltuk mindannyian, hogy önmagában az egy dolog, hogy megmutatunk nehéz sorsú embereket, az csak egy leíró rész. De mi van akkor, hogy mondjuk inspirálni tudjuk őket arra, hogy csináljanak is valamit, adjunk a kezükbe egy olyan lehetőséget, ha csak így vizuálisan is, hogy igen, érdemes tenned a magad sorsáért, meg a másokéért, és nem szabad belenyugodni.

„- Minden egyes olyan mozdulat, amit médium megtesz, hogy megemel valakit, az egyúttal felelősség is. Mert mi van utána, ha lemegy a szezon? És azok az emberek, akik ugye szerencsétlenül belekeveredtek egy ilyen nagy csillogó-villogó folyamatba, azok sok csalódási veszéllyel állnak szemben, hát még azok az emberek, akiknek a feltételrendszere sokkal szörnyebb, nehezebb, problematikusabb. Mert ha a manilai példát mondod, az nagyon jó, hogyha az ember elkezdi, de meddig lehet azt csinálni? Meddig lehet csinálni bármit, amit az ember hősiesen, ha úgy tetszik, a világgal szembe feszülve végez? Ezért tartom igazából azt nagyon érzékeny kérdésnek, és igen fontosnak. Mert ez legfeljebb arról szól nekem, hogy ők igenis azok az emberek, akik részt akarnak venni a dolgokban, ha adunk rá lehetőséget.  – Azok az emberek addig csinálják, amíg szusz van bennük…”