A képzelet a teremtés láthatatlan kezdete. Az inspiráció az alkotás látható kezdete. A törekvés a teremtés megvilágosító kezdete. A megvalósítás a teremtés kiteljesítő kezdete.

A költő elképzel. Az énekes inspirál. A kereső törekszik. A szerető megvalósít. A költő itt az a látnok-költő, aki a túlvilág valóságát képzeli el. Az énekes itt az isteni énekes, aki szabadon hozzáférhet az égi zene világához. Összhangban van azzal a zenével, amely felemeli az emberiség tudatát. A kereső itt az, aki kiszabadította magát a vágyvilágból, a tudatlanság hálóiból. Csak az igazságot akarja, és semmi mást. A szerető itt Isten-szerető. Itt a földön és ott a mennyben csak Istent szereti. Isten minden teremtményét Isten élő megnyilvánulásának tekinti. Minden teremtményben látja és érzi Isten néma látását és Isten hang-valóságát.

A képzelet azt mondja az ihletnek: „Felfedeztem valami nagy dolgot: Isten nagy.”

Az inspiráció azt mondja a képzeletnek: „Teljesen egyetértek veled. A te felfedezésed és az én felfedezésem ugyanaz. És biztos, hogy saját személyes tapasztalataid alapján beszélsz, mert ugyanezt tapasztaltam: Isten nagy. ”

Ezen a ponton a törekvés azt mondja a képzeletnek és az inspirációnak: „Barátaim, igazatok  van. Csak egy dolgot szeretnék hozzátenni: Isten szüntelen és könyörületesen cselekszik. ”

Aztán a felismerés jön a képbe, és azt mondja: „Barátaim, tökéletesen igazatok van. Csak hadd tegyek hozzá még valamit: Isten mindent fenntartás nélkül és feltétel nélkül ad nekünk, de mi befogadóképességünk szerint kapunk. ”

A képzelet nem szellemi hallucináció. Az inspiráció nem önámítás. A törekvés nem földi tagadása. A megvalósítás nem mennyei dicsőítés.

A képzelet nem mentális hallucináció; ez a valóság nő és világít fizikai elménkben Isten választott Óráján. A képzeletnek saját világa van. Onnan a valóság leszáll fizikai elménkbe, földhöz kötött elménkbe.

Az inspiráció nem önámítás. Az inspiráció belsejében nagy és reális a saját létezésünk valósága. Az ihlet a legtávolabbra, a legmagasabb magasságokba, az univerzális mélységbe visz minket. Képes a transzcendentális magasság megtestesítésére és az univerzális mélység mérésére.

A törekvés nem földi tagadása; törekvés a földi elfogadása. A Föld Isten teremtménye. Ha elfogadjuk Istent a magunkénak, nem tudjuk elválasztani a földet a létezésétől. Isten mindenütt jelen van kisebb -nagyobb mértékben. Igazi kereső az, aki nemcsak a tudat legmagasabb síkjában látja Istent, hanem a tudat legalacsonyabb, megvilágítatlan síkjában is. A kereső belép a legalacsonyabbba, hogy levezesse a Legfelsőbb Valóság-fényét, hogy a legalacsonyabbat a Legmagasabbá tudja alakítani. A kereső valóságként fogadja el a földet, és ebben a valóságban, ezen keresztül a kereső tudja, hogy az Isten-látomás megnyilvánul.

A megvalósítás nem mennyei dicsőítés. Vannak, akik azt gondolják, hogy ha valaki felismeri Istent, akkor mindig a mennyei valóságról fog beszélni, mert egyedül ő tudja, mi történik a mennyben. Mivel tekintély a mennyben, megpróbálja dicsőíteni a mennyben létező valóságokat. De éppen ellenkezőleg, a megvalósult lélek az, aki úgy érzi, hogy kötelessége, hogy idejének nagy részét éhezéssel töltse az emberiség éhségétől, sírjon az ember fájdalmától és mosolyogjon az emberiség örömétől. Isten szolgálata az emberiségben, az isteni Fény előtérbe helyezése, amelyet az emberiség megtestesít, ez a lelke elsődleges feladata. Itt a földön kell megvalósítania Isten álmát. Számára nem az ég, hanem a föld a legfőbb valóság.

A képzelet nem ismer akadályt. Az ihlet nem ismer habozást. Az aspiráció nem ismer próbát. A megvalósítás nem ismer pihenést.

A képzelet nem ismer akadályt. Fut, repül, merül. Nincs itt a földön semmi, ami a képzelet távoli lehetetlensége maradhatna. A képzelet szabadon hozzáférhet Isten minden valóságához.

Az ihlet nem ismer habozást. Miután a bennünk lévő isteni ihletet kapott, nincs késedelem, habozás. A leggyorsabban fut a cél felé.

A törekvés nem ismer próbát. Vannak, akik úgy vélik, hogy Isten megvizsgálja törekvésünket, de ez abszurd. Isten tudja, hogy mi van bennünk és mi vagyunk. Soha nem vizsgál meg minket. Mi vizsgáljuk magunkat, mert nem vagyunk biztosak saját képességeinkben, saját valóságunkban vagy eredményeinkben. Ezenkívül megvizsgáljuk magunkat, mert be akarjuk bizonyítani Istennek és az emberiségnek értékünket, és megnézzük, alkalmasak vagyunk-e a tudatlanság éjszakája ellen.

A megvalósítás nem ismer pihenést. Szánalmas hiba lenne arra a következtetésre jutni, hogy ha egyszer elértük a megvalósítást, akkor számunkra ez az út vége. Nem, a felismerés előkészíti a kinyilatkoztatást, a kinyilatkoztatás pedig a megnyilvánulást. A megnyilvánulás előkészíti a tökéletességet, a tökéletesség pedig az örök transzcendencia dala. A tökéletesség nem és nem is lehet késztermék. A tökéletesség folyamatosan túllép saját magasságán. A mai felismerésnek megint a holnapi új törekvés kezdetének kell lennie. Valójában a megvalósítás, a kinyilatkoztatás, a megnyilvánulás és a tökéletesség belül mindig törekvés.

A képzelet, az ihlet, a törekvés és a megvalósítás mind isteni tulajdonságok, de a törekvés uralkodik. A legerősebb képességgel rendelkezik ahhoz, hogy felemeljen mindent, amit körülötte vagy belül lát, hogy felemelje az egyre növekvő Túlvilágra. Ez az, amire törekvésünk képes és ez mindig meg is valósul.

Az isteni gyermek bennünk a képzelet. Lényét képzelet övezi. A bennünk lévő isteni szarvas az inspiráció. A szarvas a sebességet szimbolizálja, amelyet az inspiráció bőségesen tartalmaz. Az isteni madár bennünk a törekvés. Ez a madár repül és repül a legtávolabbi Túlvilágra. A belső lángoló kiáltást testesíti meg, amelynek el kell érnie a Legmagasabbat, az Abszolútumot, a legtávolabbi Túlvilágot.

A képzelet, az inspiráció és a törekvés végül megvalósítást biztosít számunkra. A felismerés belső természetünk tökéletessége és tudatos megadásunk Isten kozmikus akaratának. A megvalósult lélek minden pillanatban érzi tudatos és állandó egységét az Abszolút Legfelsőbb Akaratával. Magában lát egy hattyút. Ez a hattyú a megvalósítást szimbolizálja. Ez a bölcsesség-hattyú, a győzelemmagasság hattyúja és a nektár-gyönyör hattyúja.

Általában a képzelet az elmében van, az inspiráció a dinamikus életerőben, a törekvés a síró, szerető szívben, és a megvalósítás az egész lényben. Ha van fantáziánk, úgy érezzük, hogy mindent megtehetünk; ez csak idő kérdése. Isten választott óráján képesek leszünk megvalósítani mindent, amit meg akarunk valósítani. Amikor inspirációnk van, úgy érezzük, hogy mindent meg lehet tenni, mert ezt akarja értünk tenni tudatos akaratunk. Ha törekvéseink vannak, úgy érezzük, hogy Isten mindent meg fog tenni helyettünk, mert tehetetlenek, reménytelenek, haszontalanok vagyunk; mégis mi vagyunk az Ő szerető gyermekei. Ezért végtelen jótéteményéből mindent megtesz értünk. Végül, amikor felismerjük, egyértelműen félreérthetetlen kifejezésekkel látjuk, hogy Isten már mindent megtett értünk. Nincs mit teljesítenünk; mindent Isten maga tett értünk. Most már csak az Ő végtelen bölcsességfényében kell osztoznunk.

Imagination is the creation’s invisible beginning. Inspiration is the creation’s visible beginning. Aspiration is the creation’s illumining beginning. Realisation is the creation’s fulfilling beginning.

The poet imagines. The singer inspires. The seeker aspires. The lover realises. The poet here is the seer-poet who envisions the realities of the world beyond. The singer here is the divine singer who has a free access to the world of celestial music. He is in tune with the music that elevates the consciousness of humanity. The seeker here is he who has freed himself from the desire-world, from the meshes of ignorance. He wants only the truth and nothing else. The lover here is a God-lover. Here on earth and there in Heaven he loves only God. Each creation of God he takes as the living manifestation of God. In each creation he sees and feels God’s Silence-Vision and God’s Sound-Reality.

Imagination says to inspiration, “I have discovered something great: God is great.”

Inspiration says to imagination, “I fully agree with you. Your discovery and my discovery are the same. And you are speaking, I am sure, on the strength of your own personal experience, for I have had the same experience: God is great.”

At this point, aspiration says to imagination and inspiration, “Friends, you two are right. I wish to add only one thing: God acts ceaselessly and compassionately.”

Then realisation comes into the picture and says, “Friends, you three are perfectly right. Only allow me to add something more: God gives us everything unreservedly and unconditionally, but we receive according to our receptivity.”

Imagination is not mental hallucination. Inspiration is not self-deception. Aspiration is not earth-negation. Realisation is not Heaven-glorification.

Imagination is not mental hallucination; it is the reality that grows and glows in our physical mind at God’s choice Hour. Imagination has a world of its own. From there, the reality descends into our physical mind, our earth-bound mind.

Inspiration is not self-deception. Inside inspiration abides and looms large the reality of our own existence. Inspiration carries us to the farthest Beyond, to the highest Heights, to the universal Depths. It has the capacity to embody the transcendental Height and also to measure the universal Depth.

Aspiration is not earth-negation; aspiration i