Rádiós emlékjegyzet — búcsú Kálloy Molnár Péter-től

Ma Magyarország kultúrája, színpada, színháza — és mindazok, akik szerették — elveszített egy különleges, sokoldalú művészt. 55 éves korában, rövid lefolyású betegség következtében elhunyt Kálloy Molnár Péter.

Az út, amelyen végig járt

Kálloy Molnár Péter 1970-ben született Mezőcsáton. Jelentős pályafutása a budapesti színjátszásban érte kezdetét: 1993-ban a Nemzeti Színház társulatához csatlakozott, majd 1993 és 1997 között a Vígszínház tagja volt.

1997-től szabadfoglalkozásúként dolgozott — innen indult az a változatos, szinte minden műfajt átívelő pálya, amellyel generációk lelkéhez szólt.

 Színész – színházi és filmes szerepekben egyaránt.

 Énekes / zenész – több szólólemeze is megjelent, és koncerteken is tudott maradandót alkotni.

 Rendező, műfordító, drámaíró – színpadokra vitte azokat az darabokat és gondolatokat, amelyekkel más talán nem is próbálkozott.

 Szinkronszínész – sokaknak az ikonikus magyar hangja lehetett filmekben, sorozatokban.

Színházban játszott szerepei – legyen az dráma vagy vígjáték, próza vagy musical – mind azt mutatták: Bartól kezdve Shakespeare-drámai szerepekig, a könnyed vígjátékokig, ő nem pusztán játszott, hanem élt a szereppel.

Rendezései — például a „rövidített Shakespeare-összeállítások”, előadásai, improvizációi — külön világot hoztak a nézők elé, ahol a képzelet, a zene, a mozgás, a humor és a komolyság keveredett.

Ami bennünk marad — és amiért hiányozni fog

Az ő távozása nem egy egyszerű színész elvesztése. Olyan művész halt meg, aki tudta, hogy a színház — és az előadás — nem csak szórakoztatás, hanem lehetőség: érzések átadására, gondolatok elindítására, lelkek megérintésére.

Aki hallotta bármelyik dalát, látta bármelyik előadását, találkozott alakításával, megértette: Kálloy Molnár Péter nem holmi statiszta volt a színpadon — jelenlétével, energiájával, személyiségével formálta azt, amit látunk, hallunk, érzünk.

Feljegyzések tanúskodnak róla: humora, érzékenysége, a dráma és az élet iránti tisztelete olyan energiát hozott, amely ritka. A szkeccsek, a szöveg-fordítások, a zene, a mozgás — mind azt szolgálták, hogy az előadás ne csupán előadás legyen, hanem élmény, emlék, hatás.

És talán ami leginkább maradandó: azt a szabadságot, amit képviselt — sokoldalúságban, kísérletezésben, abban a hitben, hogy a művészet többféle út lehet. Azt az utat, ami belefér a tragédiába és a nevetésbe, a komolyságba és a játékba, a színházba és a hétköznapba.

A hiány mérhetetlen — mégis vigasztalás a művészet

Most, amikor elcsendesedik a színház, amikor a reflektorok kialszanak és a közönség hazamegy — emlékezzünk. Egy olyan emberre, aki állt a színpadon, énekelt, rendezett, szinkronizált, fordított — és mindig adott valamit a közönségnek.

Bár fizikailag nincs már velünk, az általa teremtett szerepek, dalok, előadások tovább élnek. Mert a színház — és a művészet — nem felejt. A nevetések, a könnyek, a gondolatok, amelyeket átadott, tovább rezdülnek bennünk.

Köszönjük — hogy játszottál. Hogy énekeltél. Hogy álmodtál velünk. És hogy hitelt adtál annak, hogy a művészet több: közösség, emlék, élet. Nyugodj békében, Péter.

Fotó: Veszprém Megyei Napló/Penovác Károly