„Passzol az életünkre is, hogy a Végtelenben hol vagyunk. Aki ismeri a végtelent, tudja, sehol sem. A Végtelenben nem lehet kijelölni egy pontot, a Végtelenben végtelen sok helyen vagyunk” (Wahorn András)

Művészek. Töttös Kata festőművész különleges nőfigurái, nőtípusai tükröt tartanak a fogyasztói társadalmunk világával szemben. Erős felkiáltójelek a képei – melyek az elmúlt években – bár az ismert kézjegyek ott maradtak – finomodtak. Wahorn András a hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó szentendrei világból indult. Rajzol, fest, zenél. A Bizottság Zenekar, a happeningjeik szintén kritikus bírálatai voltak a Kádár-kor áporodott évtizedeinek. 

Találkozásuk nem csak az életüket változtatta meg, új perspektívákat nyitott mindkettőjük művészetében. Hatnak egymás gondolkodására, sőt, évek óta közösen is alkotnak. Közös képeikből több kiállításuk is született. A Csokonai Rendezvény és Művelődési Házban – a 26. Anno összművészeti rendezvénysorozaton bemutatott tárlatuk: Ketten a végtelenbe, a saját utak mellett ezt a közösen létrehozottat, a folyamatosan alakuló művészi utat is megmutatja. 

Ahogy életükben, úgy művészetükben is különlegesek. „Először én megfestem a képet, s azt odaadom Andrásnak, tegyen hozzá valamit, bármit. – Először nagyon nehéz volt odaadni egy képet, két évig nem is alkottunk közösen” – mondja Kata. De az első közös kép – a Kést síró lány robbanásszerűen indított el valami újat. A két világ összeadódik, „s lesz belőle egy teljesen egyedi és különleges kép, különleges világ. Együtt a miénk, a kettőnké”. 

„Mind a ketten nagyon makacsok vagyunk” – folytatja András –„életünk egy olyan szakaszában találkoztunk, amikor már mind a ketten kialakultunk.” Két nagyon különböző „lény” hoz létre valami nagyon harmonikusat. „Olyan távoli pontján vagyunk a valóságnak, hogy ettől tágul végtelenre a kép.” 

Más-más kulturális környezet hatott rájuk, más impulzusok érték mindkettőjüket, Kata a Képzőművészetin mesterektől tanult, hiperrealista stílusban fest, Wahorn autodidakta, ahogy rajzait jellemzi, „gyerekesen”. Jók így együtt is. Felszabadultság, szabadság, ahogy a világról gondolkodnak, ahogy alkotnak, bár Wahorn nem hisz a szabadságban: „a szabadság rabja vagyok”. „Szabadabb lettem, kicsit már mozdulok el a saját röghöz kötöttségemtől” – véli Kata. De hogy minden művészet, amiben az ember hisz”, azt mindketten vallják.

Járják a saját útjaikat, s járják azt a közöset, melyben sok a metszéspont, s mely tart a végtelenbe. Kettőjük végtelenjébe.